hirdetés

Avignoni tudósítónk jelenti

2006. július 17. - Derdák András

Itt például, a kontinens talán legfontosabb színházi fesztiválján épp egy vajdasági magyar, bizonyos Josef Nadj (vagy Szkipe, alias Nagy József) a díszvendég, a fő meghívott, az ünnepelt sztár, aki saját darabjainak bemutatása mellett általa fontosnak vélt produkciókat meg is hívhatott. Sajnálom, de nem azért, mert magyar - hanem mert jó.
hirdetés

Az illendőség kedvéért azzal kezdem, hogy ki és hol - már csak az inerciarendszerek végett is...

Január óta a Párizsi Magyar Intézet igazgatójaként dolgozom. Előtte mindig Budapesten éltem, korábban a Millenáris Park művészeti igazgatója voltam, annak előtte a Banán Klubot vezettem. Frankofón vagyok, sokat dolgoztam franciákkal, kiállításokat, koncerteket szerveztem, művészeket hoztam és vittem. Kultúraközvetítőként definiálom magam, vagyis nem vagyok művész és nem vagyok hivatalnok, hanem az a szereplő, aki összehoz közönséget és produkciót. Ez érdekel a világból már régóta. Az emberek közötti különféle kapcsolatok.
Így keveredtem tehát a múlt hét végén - nem először már - Avignon-ba, az idén a 60. alkalommal megrendezett színházi fesztiválra, ezt a naplót főként innen, Provence legklasszabb városából írom. (Napközben akár 40 fok is lehet, esténként könnyű kis nyári esők, amúgy: kék ég. Provance, mondom: levendula, üvöltöző kabócák és mediterráneum van mindenben; ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban, cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban).
 
Néhány hete azt találtam mondani a Magyar Hírlapban, hogy nem elegendő magyarnak lenni Párizsban - attól még nem érdekel senkit sem, hogy mi is a portéka. Állítólag többen megsértődtek, hogy miért mondok én ilyeneket. Hááát? Itt például, a kontinens talán legfontosabb színházi fesztiválján épp egy vajdasági magyar, bizonyos Josef Nadj (vagy Szkipe, alias Nagy József) a díszvendég, a fő meghívott, az ünnepelt sztár, aki saját darabjainak bemutatása mellett általa fontosnak vélt produkciókat meg is hívhatott. Sajnálom, de nem azért, mert magyar - hanem mert jó. Most elolvasva ezt a gondolatkört: egészen butának érzem magam, hogy ilyesmit bizonygatnom kell egyáltalán. Párizsban negyvenvalahány külföldi kulturális intézet működik, olyanok is fenntartanak itt intézetet, akik sehol máshol a világon nem. Van itt minden, s emellett persze maga Párizs sem tekinthető unalmas, poros alvóvárosnak. Mi a fenétől gondolja bárki is, hogy itt, ahol a világ szinte minden nemzetisége jelen van, érdekes az, hogy mi magyarok vagyunk? Persze nekünk érdekes, naná, de másnak?! Annyi mindent láthat-nézhet-hallhat a kicsit is nyitott városlakó, hogy áttekinteni is tereh. Itt csak az él meg, ami tényleg jó, és ami úgy van tálalva, hogy vonzó legyen. Sietve hozzáteszem, szerintem a mi kultúránk ilyen, de hogy eddig nem a legmegfelelőbb módon volt tálalva, abban biztos vagyok.
Ahogyan itt sem tudja sok néző, hogy Nagy József magyar, úgy az otthoni sajtó sincsen tele azzal, hogy van egy giga-mega sztárunk Franciaországban. A múlt hét végén, a pápai palotában (azaz a fesztivál fő helyszínén) közel 3000 ember ünnepelte a zuhogó esőben felállva, hangosan bravózva az Asobu (Játék - japánul) című darabot, a társulatot, a rendezőt. Mi ez, ha nem a várva várt magyar siker?? S persze nem az, hiszen a magyarságnak ehhez a sikerhez definitíve nincsen köze: nem támogattuk, nem jelöltük, nem mi hoztuk. Áttételesen persze van: egy magyar táncosokkal (Bicskei István, Szakonyi György), félig magyar zenészekkel (Szelevényi Ákos, Mezei Szilárd), a pápai várra hatalmas méretben kivetített Tiszával, minden buto betéttel együtt közép-európai íz itt ez a színház. Kicsit olyan, mint a Szárnyak Színháza volt, kicsit, mint egy táncos musical, kicsit olyan, mint Wahorn festményei. Nem magyar, "csak" jó. Nagyon jó. És persze magyar is. Igyekszem is valamit kieszelni, hátha tudunk segíteni, jobban mondva: hátha ki tudjuk használni ezt a sikert.
Hétfő délben több száz újságíró előtt sajtótájékoztatót tartott a Fesztiválközpontban. Előző este mutatta be a kiállításához készített performanszát, fáradt, de láthatóan jól van. Magyarország tudomást sem vesz róla?
 
Idevág egy beszélgetés is, szintén Avignonból: Rajk Lászlót hívta meg a Le Monde, hogy meséljen kicsit 1956-ról és a mai Magyarországról. A vasárnap délután 3 órai lehetetlen (szieszta-közeli) időpont ellenére tele volt a helyi gimnázium légkondicionált tornaterme, közel száz értelmiségi, újságíró, érdeklődő kísérte figyelemmel a beszélgetést. A háttérben Eric Lessing osztrák fotóművész 1956 őszén készített, kissé idealizált képei futottak, a pódiumon Rajk és a feltűnően képben lévő - orosz anya szülte - Alexandra Laignel-Lavastine eszmetörténet-szakértő.
Természetesen el kell mesélni, mi történt 50 évvel ezelőtt Budapesten, kommentálják a képeket, aztán rátérnek a jelenre. Rajk kifejti, egyre bezárkózóbbnak, egyre provinciálisabbnak látja hazánkat, amely egyre kevésbé képes megújulni. Utána leülünk sörözni, kérdem tőle, miért állítja, hogy nincsenek fiatalok, akik újat alkotnak. Mondom is mindjárt a példát, hogy a '80-as évek eleje óta nem fordult elő, hogy Cannes-ban 4 magyar film kerüljön versenybe, igazi sikerrel. Harcosan állítom, igenis van megújulás, igenis van új generáció! Aztán mégis egyet kell értsek a feleletével: a monarchia alatt kis hazánk valóban multikulturális hon volt, hiszen sok nép, jó néhány nemzetiség szokása, nyelve keveredett benne. Aztán sok minden történt, a rossz oldalon vívott háborúk, a negyven évig tartó vidám, de mégiscsak barakk-lét etc. Mára ott tartunk, hogy kevesen beszélnek nyelveket, kevesen mennek külföldre tanulni, kevés külföldit hívunk meg, azaz tényleg bezárkózunk. Az újságjaink nem elemzik a külföldi történéseket, a kultúrában kevesen szeretik, ha idegen művészek lépnek fel. (Emlékszem még a Millenárisban dolgoztam, havonta igyekeztünk meghívni olyan neves zenészeket, akikről úgy véltük, pusztán piaci körülmények között sose jutnának magyar pódiumra - s láss csodát, a hazai jazz élet színe-java esett nekem, hogy miért nem inkább nekik adjuk azt a pénzt, amit a külföldiekre költünk). Pedig ha nem vesszük észre, hogy Európa a neve az országnak, amelyben mi magyarok is lakunk, ha nem próbáljuk megérteni, hogy a körülöttünk élő népek ugyanazokkal a nyavalyákkal küzdenek, mint mi, akkor valóban az lesz a legfontosabb problémánk, hogy Marsi Anikóval mi van. És hát? Ne már? De de. Az MTI hivatalos tudósítója vagy 8 anyagot küldött már haza az avignoni fesztivről, de valahogy egy se ment át igazán az otthoni sajtóban.

Úgyhogy én most átmegyek a sajtóirodára és megkeresem a csajomat.

Derdák András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.