hirdetés

Az ablak

2007. december 6. - Sári B. László

A test nehéz, pedig én mindig könnyűnek képzeltem. Lehet, hogy a fél tüdő, meg a hiányzó fogak miatt. Ez nem ő. Nem nem ő, hanem nem ő. Az. A jólnevelt énem hiányolja a helyzetből a méltóságot, és ez annyira zavar, hogy részvétet sem nyilvánítok. Mint akit megvertek, visszakullogok a lakásba és magamra zárom az ajtót. Egyedül vagyok, csak este érkezel. Addig nincsenek emlékeim erről a napról.
hirdetés

Csütörtök reggel van. Korán kelek, hogy azért ebből a napból is legyen valami. „The trick is to keep on breathing.”
     Állok a konyhaablakban, és figyelem, ahogy mások munkába sietnek. Ez a hátsó ablak, az árnyékos oldal. Egy szárny, éppen csak könyöktáv. Ősztől kora tavaszig a ház előtti kopasz fákat fagyöngy és gubacsok pöttyözik. A felső ágakon varjak gubbasztanak. Mögöttük, az iskola udvarán szkafanderes kis ördögök ordítoznak, kergetik a labdát, vagy inkább egymást. Elkapott mondatfoszlányaikból tanulom folyamatosan a pedagógia csődjét. Délutánonként a ricsajra alszom el egy órácskára. Jobbra, srégen a Magasház. Az erkélyek, a gömbölyített, fekete-fehér képcsöves ablakok már régóta nem adnak semmit. Az egész belerondít a kompozícióba, mintha valaki elrántotta volna a graffitis kezét az első mozdulatnál. A ház tetejében ragadozó madár él együtt a galambokkal. Néha hallani, ahogy próbál rájuk ijeszteni, s ha egy-egy felröppen, kőként zuhan rá, majd felfelé vág, s kezdi megint. Innen lentről úgy tűnik, mintha nem is a város terjeszkedése kebelezné be az erdőt, hanem a szürke kórság ereszkedne lassan lefelé a szűk utcákon, hogy befonja és elnyelje a házakat. A hegyen túlról jön, a TV-tornyot már lerágta, és a horvát hegyekig meg sem áll. Ahol még zöld, ott emészt.
     Önkéntelenül balra pillantok, aztán hirtelen elkapom a fejem. A szomszéd öregasszony „Pistikémnek” szólított, mint a nagymamám szokott, véletlenül, amikor összekever az öcsémmel. Ő lakik otthon, én csak hazajárok. A nőnek hiányzott a fél tüdeje, de napi két dobozzal is elszívott. Hallottam a botját kopogni a lépcsőházi korláton, ahogy húzta fel magát félemeletenként a negyedikre. A költözéskor megállt az ajtóban, befújta a lakásba a füstöt, és elkezdett rikácsolni, hogy ne fúrjuk szét a vasalást, mert összedől a ház. Ha későn mentek el tőlünk, átkozódva rázta a botját a távozók után, és a rendőrséggel fenyegetőzött. Aztán valahogy összebarátkoztunk. Kiderült, hogy darukezelő volt a házgyárban, meg kiemelt szakszervezetis. Megmutatta a kitüntetéseit. Elmesélte, hogy hogyan szabadította ki az apját ’56 után a börtönből. Pártkapcsolatok, mit gondolok, nyilván. Hogy tizenéves korában olvasott először Dosztojevszkijt. Amikor megtudta, hogy irodalmár vagyok, körbecsókolt örömében. Nem volt fogsora, a szájában csak néhány fekete csonk maradt a sajátjából. Sose tudtam, hová néz éppen vastag, műanyag keretes szemüvege mögül. Hogy lát-e egyáltalán a hályogműtét után. Ismerte az összes orvost a városban. Tudta, ki mit ér, és nem rejtette véka alá.
     Egy hétfő reggel csöngettek. A lánya volt. Rózsika néni előző éjszaka leesett az ágyról, és segítenék-e az orvosnak felemelni az ágyra? Így mégsem maradhat, míg el nem szállítják. Nem mondta, hogy meghalt, de valahogy tudom. A test nehéz, pedig én mindig könnyűnek képzeltem. Lehet, hogy a fél tüdő, meg a hiányzó fogak miatt. Ez nem ő. Nem nem ő, hanem nem ő. Az. A jólnevelt énem hiányolja a helyzetből a méltóságot, és ez annyira zavar, hogy részvétet sem nyilvánítok. Mint akit megvertek, visszakullogok a lakásba és magamra zárom az ajtót. Egyedül vagyok, csak este érkezel. Addig nincsenek emlékeim erről a napról.
     A mozdulat megmarad, addig biztosan, míg el nem költözünk. Akárhányszor állok ki az ablakba, elővigyázatlan vagyok. Meglep, de már meg tudom állítani félúton. Úgy teszek, mintha csak a teniszpálya melletti járdára akartam volna pillantani, hogy jön-e valaki. Akárki, ha nem is hozzánk. Néha nem hallom meg, ha mondasz valamit, de az ablakban soha. Sajnálom. A jobboldali szomszéd is dohányzik, de onnan sose száll a füst felém. Egy ideje már balról sem. A lakás nehezen kelt el. Én írtam meg az előszerződést meg az átvételi elismervényt a foglalóról a számítógépen. Aláírtam őket, mint tanú. Ennyit a részvétről.
     Az egyik ismerősöm fotósigazolvánnyal bekéredzkedett a Magasházba. Láttam a képeket. Letépett poszterek a falakon, matricák a fürdőszobai csempén, galambhullák szerteszét. A tetőn antennaerdő. A nyolcvanas évek roncsai. A szemközti lakást felújítottak. Hamarosan cserélik az ablakokat is, műanyagra. Mi megtettük, évekkel ezelőtt.

Sári B. László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.