Évek óta minden csütörtök délelőtt találkozunk a Libri kávézójában. Ma én korábban érkeztem, nézegettem az új könyvkínálatot, de amúgy igazából a saját könyvemet kerestem. Megtaláltam, megsimogattam. Egy mellettem álló nő is elvett egyet a Leleteimből, lapozgatta, majd a kosarába tette. Rendkívül szimpatikus, okos, szép nő volt ugyebár. Mosolyogva mentem a Frey-féle  pihenőhely felé. Nagyon  jó ötlet  könyvesboltokban az így kialakított rész, leülsz, iddogálsz, olvasgatsz és persze veszel, jó a boltnak, de jó neked is. Az állva lapozgatás olyan, mint az állva evés. Rohanásos, nagyon hétköznapi, pedig a könyv, az olvasás  ráérősen jó és ünnep.

      A barátnőim integettek, ők már megrendelték a szokásost. Kata buborékmenteset, mert most éppen lúgosít, Sárika kapucsínót,  persze műcukorral. Imádja a habját kanalazni. Éva buborékost, de nem hideget. Én az előző, nagy örömömet ünneplendő ananászlevet kértem. Örökké fogyózunk. A HÖTYE összeállt, azaz összeült /Hóbortos Öreg Tyúkok Egyesülete/. Meséltük egymásnak az elmúlt hét történeteit, akkor jó, ha kevés dologról lehet mesélni, mondta Éva, ez olyan, mint a találkozás a postással, annak örülök, ha csak köszön, nem kapok levelet, mert az mindig csekk, vagy halotti értesítés. Kata új frizuráját dicsértük, ami otthoni, de nagyon jól sikerült kreáció eredménye, majd Sárika nehéz, de érdekesnek ígérkező, új álláslehetőségéről vitáztunk, közben ügyet sem vetve gyomrunk egyre erősödő korgására, ami már a közelgő delet jelezte. Kata  lehajolt a földön levő táskájáért, mert ma ő volt a fizetős, de tekintete a táska helyett valahova máshova meredt. Mi követtük, először rá néztünk, majd  kíváncsian arra, amit, de nem amit, akit nézett. Megértettük őt. Egy magas, sportos férfi közeledett felénk. Őszes, tüsire vágott haj, kis bajusz, enyhén lengedező szakáll, világos öltöny, nyakkendő /!/, ruganyos járás, slusszkulcs rázogatása. Kata behúzta hasát, Sárika levette a szemüvegét, és tágra nyitotta szemét, Éva szeliden elmosolyodott, én beletúrtam a frissen frizurált hajamba és figyeltünk, melyikünkhöz tart a szuperpasi? Valakit keresett, látszott a tekintetén, hogy  kutakodik, és közülünk keres valakit, ez nem volt kétséges, felénk jött. De a találgatás nem tartott sokáig, a férfi tekintete  megpihent. Egy göndörhajú, tarka pólós   fiatal, srácnak mondható ült a mögöttünk levő asztalnál. Összemosolyogtak, a bajuszos átölelte, szájon csókolta. Mi meg elpirulva lehajtottuk a fejünket, azután  jót nevettünk magunkon,  Ebben a nevetésben volt kevés kinevetés, sok megértés, de főleg jó adag irigység.

      -Lányok! Én eszem egy tortát -, mondta Éva a döbbenet után.

     -Én is, én is, de sok habbal legyen -, válaszoltunk és én Lili Palmerre gondoltam, meg a filmjére, ő, úgy emlékszem sült krumplival vigasztalódott.

     -Sziasztok! Találkozunk a jövő héten, mondtuk indulás előtt, miközben lelkiismerefurdalással néztük  a pillanatok alatt kiürült tortás tányért. Legszívesebben kinyaltam volna.

      Este a Central kávéházban, a galérián volt a „bemutatásunk”. Büky Annával ültünk ott a nagy asztalnál, persze őt már nem kellett bemutatni, többedik könyve jelent meg a Fesztiválon, de engem, az ismeretlenség homályából előlopakodót,  nagyon is be kellett. Bódis Kriszta és Gordon Agáta vállalta. Kedvesen, koromat, feltehetően ezáltali /is/ érzékenységemet nagyon is figyelembe véve, sőt dicsérve a novelláimat. Teljesen meg voltam hatva, ugyan igyekeztem palástolni, de  azt hiszem sikertelenül, a hátamon még most is nedves a blúzom. Egy novellát olvastam fel, utána Hernádi Judit, aki addig csak Anna regényéből olvasott fel részletet, magától/!!!/ ajánlotta fel, hogy az én könyvemből is szívesen teszi. Nahát ez volt a” hab az esti tortán”. Ez  jobban esett, mint a délelőtti és nem is hizlal.