Az apák napja

2006. augusztus 30. - Nemes Zoltán Márió

Ma Freud napja van. Próbálom megtalálni aktuális apámat, de kudarcra vagyok ítélve: a vécébe menekülök, kezemben a hermeneutikai kétely.

Egyedül vagyok a Dagoba rendszerben.” (Big Bad Kafka)

          Bajtai András kortárs költőt álmában megkínozták. Juhász Ferenccel küzdött a Fehér Bárányért. Ma Freud napja van. Próbálom megtalálni aktuális apámat, de kudarcra vagyok ítélve: a vécébe menekülök, kezemben a hermeneutikai kétely. Dunajcsik Mátyás élettársa szeretnék én lenni, bár nem tudok franciául, és nem vagyok eléggé szalonspicc. A szobánk egy test tudatalattija, Nádas Péter csókolja leheletünk, újabb nap Szigligeten.
          Megyek körbenézek a bozótban, hátha Kertész Imre lábnyomaira bukkanok. Lehet, hogy a Római Szobában bujkál, intarziás rökamién nyugtatja kínzó bánatát. Legyen ő az apám: a buli kígyó végre saját farkába harap. Az ünnepi reggeli elfojtott indulatokat hoz a felszínre, éhségroham glaszé kesztyűben, és közben senki nem gondol Arany János bűzölgő sipolyára. A betegségkultusz lassan felfénylik, beköpik a húst a légypeték, vajon amputálhatom valamelyik testrészemet a kávé előtt? Nem hagyok semmit a tányéron, apámat keresem, tudom, hogy valaki meg fog büntetni este.
          A mai napom a radikális önkísérletek körül bonyolódik, egyszerre próbálok érinthetetlen és közhelyes lenni, de ennek se lesz jó vége. A Nádasdy szemináriumon az álomtematika van terítéken. Lehet irracionálisan írni, vagy csak pontosan? Dunajcsik Mátyás német idézeteket helyez el a beszélgetésben: a szemtelen, suttogja halkan Nádasdy Ádám. Kínrímek úsznak be a szobába, szárnyukkal verdesik az ablakot és rászállnak a lányok arcára. Az olvasáshoz zenét is hallgatunk, a pianínó diszkrét hangja tölti meg a szalont, az az érzésem, mintha a belvárosban lennék, csak otthon hagytam a pszichiáteremet.
          Véletlenül kizárom magamat a szobámból, ezért megpróbálok beilleszkedni a közösségbe. Sürgősen otthont kell teremtenem, mert így nem tudom kikerülni a projekciót. A könyvtárszobában mindennapi botrányainkról zajlik egy konferenciabeszélgetést, sajnos lekésem az elejét, de az ajtóban a feldúlt Szigeti Csabába ütközöm. A tanár úr tapintatosan, de határozottan közli: „Mindenkit meg fogok buktatni, aki Kosztolányival cicázik.”
          Váratlanul elkezdődik az éjszaka, nincsenek átmenetek, a szorongáspalota körfolyosóin mindenki a romantikát keresi, de nincsen más csak rockendroll. Pollágh Péter  körül szalonkabátja lobog, szeme alatt még mindig ott van a libidó nyoma. Pestről fiatal medikákat rendeltünk, a holnapi idegvonattal meg is érkeznek majd, náluk vannak a legfrissebb gyógyszerek, nálunk meg a legrégibb közöny. Gerevich Andrást, a JAK leendő elnökét, filmes múltjáról faggatjuk. Miért kellett sürgősen elhagynia Londont, miért nem szerepel többször a tévében, és egyáltalán, hová tűnt ebből a világból az a bús rokokó nemiség. Diszkó is van meg bálterem, kiugrott bölcsészek a táncos félhomályban. Nagy Gabival keringőzök, mivel évekkel ezelőtt megmérgezte a véremet egy kóbor táncosnő, mozgásom nehézkes, de ettől még kiszámíthatatlan vagyok. A bakelit recseg, Farkas Zsolt a mikrofonnál: Ki vagy és hol táncolsz?. Valaki ópiumos jódtinktúrát kevert az italomba, ezért pánikrohamot kapok, le kell rohannom a táncparkettről.  
          Nem találom meg apámat mielőtt elájulnék, hordágyon szállítanak haza, Freud szerint mindenki hazudik: szeretnék hermafrodita lenni. Az egyik szobatársam Tisza Kata arcát tetováltatta a mellére, ha vetkőzik mindenki csendes. Dunajcsik Mátyás lefekvés előtt arról beszél, milyen érzés magabiztos nőnek lenni egy rokokó fővárosban, kócos mélakór, üvegszemek, mintha egy öreg Juhász Gyula mesélne szőke vicceket.

Nemes Zoltán Márió