hirdetés

Az ég a regényekben

2008. július 8. - Kali Kinga

A sár stimmel, igaz, csak ablakon keresztül, és ez így nem nagy történés; de legalább azt bebizonyítom, miért jó egy írónak akkor is, ha nem csinál semmit, csak ül, és nézi a szürke árnyalatait az égen a különböző napszakokban, mert hátha jó lesz valamire. Valamikor csak elborul az ég a regényekben is: nem árt a szürke árnyalatait fejben kikeverni előre, és eltárolni az emlékezés széfjében, ínségesebb időkre.
hirdetés

Ólmot kentek az égre ma is – úgy látszik, minden összeesküdött ellenem, utálom a szürkét, pláné egy ilyen nap után, mint a tegnapi. Úgy döntök, ki sem mozdulok ma a házból: már reggel lemondom minden programomat. Előre elhatározom, hogy ma semmi egetverő sem fog történni. Az ember élje a saját életét: csinálja azt, amihez kedve van. Nekem ma ehhez van kedvem, a semmihez, ami lehet jó is: nézem az eget, tanulmányozom a szürkéket, hátha jó lesz majd valamire, húzogatom elő magamból a régi emlékeket, hogy kifényesítsem a napomat. Apám névnapja is ma van, s bár a névnapokkal általában hadilábon állok, ezt az egyet könnyen meg tudom jegyezni: egybeesik a saját születésnapom ünneplésével, mivel nálunk, Erdélyben több napig illik ünnepelni bármit is. Otthon persze a lakodalmak is hosszabbak, több idejük van a népeknek, egymásra és magukra egyaránt, igaz, nem is kell annyit buszozni nap mint nap. Egyszer, még a kolozsvári egyetemi években történt, egy széki lakodalomban találtuk magunkat, néhány álmatag, vattacukor-fehérbe öltözött magyar íróval egyetemben (akiket sem addig, sem azután nem ismertünk), talán azt demonstrálandó feléjük, hogy lám, az élet máshol van, mint az ő regényeikben. Azért mondom, hogy találtuk magunkat, mert valahogy nagy hirtelenséggel kerültünk oda: eladdig a Zokogó Majomban ültünk – kicsi volt akkor még a Majom, kidőlt-bedőlt, szimpatikus, s nem bőgették benne a manelét sem (bár ez utóbbi műfajt azért titokban kedvelem, egyszer talán el is magyarázom miért, hogy ne kövezzen meg senki érte; de azt meg kell adni, nem is passzolt volna a hely akkori profiljához). Akkor még igazi kiskocsma volt, majdnem az a régimódi, mint amit Bálint Tibor is megírt, s még egyetemistaként is gyakran ki tudtuk fizetni a legolcsóbb szániucás vodkát. Azért hívták így, szánkósnak, mert a címkéjén egy szibériás mezbe, bundasapkába öltözött ember szánkót húzott maga után. Csupán most villan át rajtam, rejtett üzenet lehetett ez az igavonóknak, akikből volt s van elég ma is, néha még magunkat is azon kapjuk, hogy az ő széles rétegükhöz tartozunk: vodkával könnyebb – ha nem tetszik, irány Szibéria! Talán e miatt a kódolt üzenet miatt maradt meg problémamentesen a dizájn kontinuitása, évtizedeken át: pedig még az én születésem előtt konceptuálták, s úgy látszik, olyannyira bevált, hogy soha többé nem volt imidzsváltás – ma, kis híján húsz évvel e történet után is ugyanígy néz ki a címke, csak a szibériás ember szája sarka váltott egészen enyhén mosolygósabbra – ami ennyi év vodka után talán bocsánatos bűn. Kocsmai körökben sustorogták akkoriban, hosszú távon vakságot is okozhat a pia – ezt a veszélyt elkerülendő, bár még soha senkiről nem hallottunk, aki ténylegesen megvakult volna tőle, mi mindig röviden ittuk. Na de ott ültünk a Zokogó Majomban, amikor megállt előttünk egy busz, tele amerikaival, csodálkozón nagy szemű, multikulti-amerikaival. Máig sem tudom, min csodálkoztak el úgy, talán azon, hogy jé! (dzsí!) mennyi ember befér egy ilyen putriba! – nos, az a sok ember, diákostól, íróstól, sőt Lacibácsistól (aki mindig ott lebzselt a Majomban, kalandkeresőben), mind felszállt az ő fényes buszukra, orosz pionírdalokat énekelve nagy hangon. Disztruszu is akart jönni, aki román létére is velünk barátkozott, de megsejthetett valamit a kaland kimeneteléből, mert azzal a hivatkozással, hogy másnap az operakórusban kell énekelnie (már akkor is alig volt hihető), mégis kimentette magát. Mondanom sem kell, a buszon egy csapásra átvettük a terepet, újdonsült vendéglátóink pedig végigfeszengték az utat, bámultak ki a lámpátlan országúti román-magyar éjszakába, megfosztatva még attól is, hogy hazavigyenek egy darabka kellemes élményt legalább az éjszakai erdélyi tájból: így érkeztünk végre Székre, a híres vendégmarasztaló sárba, lakodalomnézőbe. S mivel a busz nem volt ehhez a terephez szokva, rögtön az érkezéskor becsúszott a sáncba, és úgy becuppant vákuumosan az agyagos sárba, hogy négyes ökörfogattal kellett onnan kihúzni másnap délelőtt, amikor a kocsimester részéről már bevégezte a lakodalmazást – ezért is sikerült egész hosszúra véletlen kirándulásunk. Mint kiderült, a csűrben folyamatosan felszolgált lakodalmi vacsora harmadik napjára érkeztünk oda – még a harmadik napon is feszesen ült mindenki a vacsoránál, jó pirosan ugyan, de nem dülöngélve, a kis széki kalpagok szépen, egymás után felrendezve a mestergerendára, persze a háttérben ropták lankadatlanul, azóta is a széki csárdás az egyetlen magyar tánc, amit el tudok járni. Nagy volt a sár, és jó sok a töltött káposzta, és csak a kutyák mutatkoztak részegnek, azok viszont nagyon.

De a kedves olvasó, aki remélhetőleg volt olyan ravasz, hogy későbbre vette ki a nyári szabadságát, nem egy ilyen özönvíz-gyanús periódusban, mint ez utóbbi napokban való volt, most a gépe előtt ülve azt mondhatja, hogy ismét csaltam, mivel egy olyan napon, amikor nem is történt semmi (hiszen ezt előre elhatároztam, és mindent meg is tettem annak érdekében, hogy ne történjen), én holmi sáros lakodalmakról számolok be szemfényvesztésképpen. A sár stimmel, igaz, csak ablakon keresztül, és ez így nem nagy történés; de legalább azt bebizonyítom, miért jó egy írónak akkor is, ha nem csinál semmit, csak ül, és nézi a szürke árnyalatait az égen a különböző napszakokban, mert hátha jó lesz valamire. Valamikor csak elborul az ég a regényekben is: nem árt a szürke árnyalatait fejben kikeverni előre, és eltárolni az emlékezés széfjében, ínségesebb időkre.

A szöveg struktúrája most megkövetelné, hogy abbahagyjam ezt az írást, vagy inkább megengedné – nem szeretem a diktatórikus megfogalmazást, szabad embernek akarom hinni magam, – de tartozom még egy történettel, már csak azért is, hogy most már tényleg az apám névnapját ünnepeljük. Gondolom, mivel nem siettem elárulni az apám nevét, néhányan már vissza is nézték a naptárban: Elláknak hívják. A családi legendárium szerint azért adták neki ezt a furcsa, de nagyon magyar nevet (persze ha a magyarságát mondjuk a török hódoltságtól számítjuk, ugyanis török nyelvben vezér, fejedelem, úr a jelentése), mert amikor apámat hetedik gyerekként világra várták, a nővére, aki már régecske a világban volt, annyira, hogy már olvasó ember lehetett, éppen Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényét olvasta: ebben a történetben szerepelt egy Ellák, aki eléggé vitéz volt ahhoz, hogy Gyöngyi nagynéném már akkor ilyen testvért akarjon magának, és az akaratát végig is vigye. Sokakat megzavart az apám neve, régen is, most is – már a kezdet kezdetén, a keresztlevél kiállításakor, a rendszer hivatalnoka is tanácstalanul állt a helyzet előtt, mivel ez a név románra lefordíthatatlan. Meg is gyanúsították nagyapámat, hogy ellenálló, minek kell ilyen nevet adni a gyanútlan gyereknek – emiatt csak azért is Elac szerepel a hivatalos papírokon, na, ebből mosakodja ki magát az ember, jó sok pénzért esetleg átírják most már, hogy demokráciázunk. De nem is kellett semmiféle mögöttes ideológia, hogy zavarba jöjjön tőle az ember: mert összezavarta például a nagyanyámhoz évek óta gyakran betérő, házaló cigányasszonyt is, aki kedvesen érdeklődött, hogy hívják az újszülöttet. „Ellák? Mind a kettő Ella, instálom? Egyet se búsuljon, naccsásasszony, ha nem kaptak nekik más nevet, hát jó lesz ez is, fő, hogy egészségesek legyenek a kicsik, segélje meg őket az Úristen!” Talán azt gondolhatta egyszerű logikával, hogy nagyanyám, akinek pár évvel korábban született ikreit a tüdőgyulladás vitte el néhány hetes korukban, úgyhogy a gyász is hosszabb volt, mint szegénykék rövidke élete, most valahogy így biztosította be magát bármiféle tragédia ellen: egyből kettőt rendelt Ellából.

A szürke árnyalatai délnyugaton acélkékre és neonfehérre oszlanak élesen, mintha valami égi Hamupipőke válogatta volna szét gyakorlott kézzel a felhőpigment-szemcséket – kicsit később bekúszik közéjük egy vöröslő csík. Gyönyörűek a fények, leginkább fényképezni kellene, már lenne is mivel, születésnapomra a kedvesemtől megkaptam a világ legszebb kameráját, de még mindig nem elég ünnepi a momentum, meg aztán el is határoztam, hogy ma nem csinálok semmit – hacsak a felhő-kartotékolást és honvágy-játékot nem tartjuk valaminek, amivel ígéretet szegtem.

Kali Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.