Reggel inkább alszunk (kiságyban ugráló kisgyerek). Pathológiánk megmarad a korán kelőknek. Így Kafkát csak később sikerül visszatenni a polcra (hangsúlyozom: sikerül). Péterrel aztán megiszom egy kávét a napfényes napfény városának főutcáján. Az ez évi vizsgákkal sokkoljuk egymást (mire nem jó a család).  

     Jut eszembe, tegnap Zsanett megkért ma kevesebb viccet, több szépet. De ez napló, nyilvános is, így a szép nehézkesebb, marad a versnek. Azért próbálkozom. Eszembe jutott, hogy írhatnék Sylvia Plath-ról. Az inkább nyomasztó, mint szép. De legalább hétköznapjaimba vág.

     Ugyanis van nálam egy (könyvtári példány) összegyűjtött. Szigliget előtt megkértem húgomat vigye vissza a nálam maradt Keményt, Nádast és Spirót (A Plath összegyűjtöttet elvittem az útra.) Elvitte hát, visszaadta (ezer forint tartozás!). Aztán megrótták szegénykét, hogy üzenik nekem, ha nem viszem el a Plathet nem kapok több könyvet, mert már így is legalább háromezerrel lógok nekik. Költőnknek intés. Ez nyersanyag magyarázkodhatnék, nekem olvasnom is kell, nem csak írni, amúgy meg időm se sok, orvostant is hallgatok. De nem teszem. Mivel meghívtak a tavasszal könyvet bemutatni (fizettek is érte, nem oly sokat, de nem is keveset – befejeztem a rímeket).

     Mindenesetre, ha szegény Somogyi Károly (alább) ezt látná, nem ajándékozná  a negyvenháromezerhétszázegy kötetes könyvtárát a napfény városának még a szeptemberi napfényben sem (pláne ha Mikszáth látná, nem mondaná ezt a szegény Somogyiról – fotón alább). Kapitalizálódott könyv-világ. Érhető is. Ki jár ma még szépirodalmat olvasni? (majd a Márai-program segít. Talán.). De ma visszaadtam Plath-et, fizettem is (költőnek majd a Móricz segít). Persze nem izgatott az incidens, hiszen újra fény van, újra verőfény (mondaná a Bajtai András). Melegem is van. Vetkőzni kezdek, aztán eszembe jut, hogy ez nem a strand (hoppá). Utána sietek.

     Mikrobiológia gyakorlaton apró pöttyöket figyelünk, ahogy mozognak (baktériumok a mikroszkópjaink alatt). A molekulákból a jelentés elszivárog. Kora délután kosárlabdázni támad kedvem (nem focizni), de hát az nem népsport. Így hát marad a laptopom és az internet (így ütöm el/le a felesleges szóközöket). Délután még kórélettan gyakorlat. Szív dobogás. Újra EKG. Ez a strand, vetkőzni kell, de csak egy önként jelentkezőnek. Kint az ég szürkül, a pára növekszik.  Az ég egyenesen horogmalom (Sok kérdés válasz nélkül). Majd otthon a teraszon: bomló nap, muskátli virít. Ha Sylvia ezt látná. Miféle béke ez? Muskátli-nyugalom. Feltámadás. Talán nem dugná fejét ezerkilencszázhatvanhárom február tizenegyedikén a sütőbe. De ezek már költői illúziók. Vágyálmok. De tudjuk: „Even amidst fierce flames the golden lotus can be planted.”. Magam köré nézek. Harmadik nap. Harmadik. A harmadikon a legnehezebb.

     Estére megnyugszom. Tanulom a békém. Eszem a spagettit, iszom a baracklét (óvódás nosztalgiák). Elfelejtem Sylviát és a sütőket. Elfelejtem a muskátlikat és a bomló napot, a szegény Somogyi Károlyt és Mikszáth barátunkat. Az apró pöttyöket a mikroszkóp alatt, az EKG görbéket a strandot, a párát, a verőfényt, a napfény városát. A szépet.

     Az ég horogmalom, egyre több kérdés, egyre kevesebb válasz. Az éjszakai zajból meg csak annyit hallok: A szív dobog. Az arany lótusz meg tovább nő. Telnek a napok.

     „elszalad a hét. meg az élet” (Péczely Dóra - facebook) így a végeredmény: netnapló-lba=3:0.  

(kurzivált soraim Sylvia Plath – Titok c. verséből szárnyaltak)