Felcseréltem két napot, az utolsónak szánt bejegyzést odacsentem az utolsó előtti napra, kikészít a búcsúzkodás. A hét napló-napból csupán hat íródott meg, most hátra van még a hetedik, azaz a hatodik, amely helyet cserélt a hetedikkel: ha a Teremtőnek is meg kellett pihennie hat nap után, hát ez rám sokszorosan igaz. Próbálom kikunyerálni a szerkesztőtől, engedjük el ezt az utolsó részt, úgyis bedőlt már a kedves olvasó, hogy vége van, sajnos, vagy végre, ki-ki érzései szerint, mától már valaki mást várnak, nagy lebőgés lesz ismét engem olvasni, talán elegük is van az anekdotázva kioktató, kicsit nagyképű sziporkázásból, meg az író gyerekkorának háttértörténeteiből is, mely igazán mégsem árul el semmit róla.  

 

De a szerkesztő hajthatatlan maradt – ő a rend embere, mondta, s egyébként sem kell az írásra rágörcsölni, ha üresjárat lesz, az sem baj, van ilyen a regényekben is. Végig kell vinni a kísérletet, punktum, az írói attitűd az igazán fontos, azt vizsgálják ezzel a netnaplóval; azért van a vállalatnak pszichológusa, hogy segítsen, jöjjek be, megoldjuk. Nem jövök be, nincs időm, mert történtetni kell ezt a napot, de levelezünk hosszan, a távolság megnyugtat, van benne valami titok – és megnyugtatnak a szerkesztő kedves levelei is, nos, neki tényleg meg kellene duplázni a gázsiját; más is járt már így a kísérlet során, ennél többet nem mondhat, nem adhat ki információt, elvégre ez bizalmas ügylet. 

 

Miért is búcsúznánk, csak, mert más netnaplóíróknál így szokás, mert kötelező a pátosz? Viszlát holnap, mondom én, s ha majd véletlenül nem így lesz, akkor legfennebb megint nem az igazat mondtam. Hadd számolja csak újra az órákat a kedves olvasó, hátha sikerült már így is összezavarni számára az időt. Na, milyen nap van ma? Ez az én kísérletem volt, felcseréltem két napot, és észre sem vette senki, elsétálhatnék, mintha mi sem történt volna, félbehagyva a sztorit, s immár megedződve a napi írásadagon, elkezdhetnék valami regényt írni, egy magyar háborúésbékét, jövő hétre tán meg is lenne.  

 

De a hét ebben a naplóban is egy hét, valós időszámításban, nem úgy, mint a regényekben, ahol hamar jönnek-mennek a szereplők, s kerülik a Földet is, ha kell – hátravan még egy napi beszámoló, mit beszámoló, történetnélküliség, mert valakinek azt is meg kell írni, főként, ha éppen ő a soros írószolgálatos; és az író nemes feladata, hogy írja az életet, ahelyett hogy élné. Jobb híján ezen gondolkozom egész nap – persze, sütök-főzök is, meg két órában hajat mosok, és káromkodok rendesen, mert túl rövid a zuhanyslag, talán a honfoglaló magyarok magasságához tervezték, bár nem látszik túl réginek; de mindezt minek mondjam, hiszen már tegnap úgy döntöttem, nem fogok több alibivel szolgálni a litera-kísérlet során.  

 

Mielőtt és mialatt írná azonban, gyűjtenie is kell az életet az írónak: gyűjteni az emberek gesztusait, a dallamokat, gyűjteni a saját napjait és a másokét is, a felhőket, az illatokat, az árnyékokat, gyűjteni a szeretet-foszlányokat, a simogatásokat, a kommenteket a literán, rendezgetni őket szépen egymás mellé; sőt, gyűjteni a betegségek szimptómáit is, mert ki látott olyan írót, aki ne lett volna hipochonder; de gyűjteni kell olykor a rossz embereket, a föld rengéseit, a ráncokat, és talán a halált is. A jó író a precíz gyűjtőnél kezdődik. Ahogy gyarapodik a gyűjtemény, egyre nagyobb biztonságérzet keríti hatalmába a gyűjtőt, aki e folyamat közben gazdagodik íróvá, és arca is felderül egyre. Másféle biztonság ez, mint a tárgyak gyűjtőié, vagy a pénzt harácsolóké. Mert a tárgyak akaratnélküliek; e gyűjtemény textúrája azonban szavakkal kirakott, és a szavaknak akaratuk van. Foglalkozni kell velük, napról napra, szépen egymás után egyengetni őket, különben megbosszulják magukat – még ha oly erősen oldalba bökdös is már a szabadság, s menne az ember kifele a házból, sőt, az országból is elfele, venné a világot a nyakába, hogy új élménydarabkákat gyűjtsön, toldjon-foldjon, hogy majd, majd egyszer regénnyé lehessenek.

 

Én csupán gyűjtő vagyok, tudom, remélem, jó úton afelé, hogy egyszer majd író legyek. Gyűjtöm az életből lopottakat, változó szorgalommal, kísérletről-kísérletre, s öntöm bele őket gyengéden, egytől-egyig egy nagy retortába, amit irodalomnak hívnak, és amelynek mindig az a feladata, hogy valamiféle kémiai menyegző által jobbá tegye a valóságot, az élet váljon benne arannyá: legalábbis az olvasó számára.