Az első nap új teremtés

2007. október 8. - Margit Patrícia Eszter

2007. október 8.

hozzászólás (0)

Alig pár hete vagyok hazazökkenőben a nagy tavon túlról, New Yorkból, négy évnyi spirituális kalandozás után. Még mindig forgok kibillenve mint egy jól felhúzott búgó csiga a szülői ház nappalijának parkettáján. Bár a változástól még egybefolyik a külvilág, nem pánikolok, mert érzem, az ismerősség és az újrafelfedezés szeretete pörget, táncoltat engem, tulajdonképpen boldogan lassulok le.

A hazaköltözés pánikkeltő káoszába ritmust vitt a héten a Szukot, melynek utolsó napján elkezdtük újraolvasni a Tórát. Egy év alatt, hétről hétre dolgozzuk át magunkat a gemátriai és misztikus jelentésrétegekkel bíró héber hetiszakaszokon a nagy titkot és a megnyugvást keresve. Ilyentájt jutunk a végére, illetve elejére, mint én a föld tengelye körüli pörgésnek. Ahogy áttekerjük a tekercseket és újra kezdjük, én is úgy drótozom át az agyamat az új realitásra, mint egy agyműtét után, újra és újra értelmezve a folyton formálódó szöveget, a buszt ami már nem is olyan számmal, nem is azon az útvonalon jár, mint régen, nagy nőzős szeretőim látványát a jártszótéren hintázó gyereikkel, a rozsos bio kenyerek megjelenését a DM-ben, a boltban kétszázasnak tűnő húszezres káprázatát, a pénzt, ami kevesebbre elég, mint New Yorkban, a feltörőben lévő ezotéria-kultuszt, a vízvezeték-szerelő és a figyelemre éhes író zsidózását és a bőrömet tisztára tönkretevő egyetlen vegetáriánus éttermi opciót az olajosan rántottat az olajosan rántottal.

New Yorkot végig látogattam Boró Parktól a Columbia Egyetemig, végül a Klauzál téren fejeztem be a hosszú éveken át írt útkereső regényt és itt lettem menyasszony, a most alakuló maszorti konzervatív közösségben szukotkor én lettem a Tóra menyasszonya bársony, haszid otthonkát öltve. Viccből, aláfestésnek a pálinkához vetették fel velem ezt a színpadi kelléket kontrasztozva a laza fiatalok underground körét és korábbi életemet. As progressive as it gets here. Ha ez nem lenne, már talán a Szukot is kiszorult volna az életemből, így viszont enyém volt a legnagyobb megtiszteltetés. Ráadásul életemben először kaptam aliját. Nőket nem nagyon szoktak felhívni a Tórához minálunk. Többnyire fehér leplekbe burkolózott férfiak állják körbe a zsidó nép szerelmét, a nagy Könyvet, a legnagyobb bestseller kézzel írt változatát és szokás még egy függönyt is tenni a fehér kísértetek és a fehér nép közé, nehogy elvonjuk a figyelmüket a még nálunk is fontosabb dologról. Ahelyett, hogy ők fegyelmeznék meg magukat. Ha annak idején pörgősen tudtam érvelni a nőbarát médiareform mellett a tévében, hangosan vitáztam a prostitúció ellen a döntéshozókkal, a New York-i ENSZ konferencián pedig sikeresen képviseltem a magyar nőket, hazatérésemkor a több ezer éves macsó vallási hagyományokkal is készen álltam a küzdelemre. Ám a Maszortiban nem kellett harcolni, elég volt hogy én tudtam először megmondani egy szürreális kvizjáték során, hogy a zsidó törvényhozók mit paszkenoltak (döntöttek) a lepedő lukán át történő közösülésről. A rasszista szereotípiákkal ellentétben igenis nem előírják, hanem tiltják ezt az eljárási módot a rabbik, mert nem lehet csak úgy beletömni a farkat a nőbe, hanem a párnak látnia kell egymást aktus közben. Azt már nem tettem hozzá, hogy a bölcsek szerint ez nem azért van így, mert nem lehet a nőt csak úgy letakarni, mint egy költözésre váró bútordarabot, hanem a pasi kedvéért van ez így, nehogy úgy járjon, mint Jákov, amikor jól bevásárolt a zavaros szemű, lefátyolozott Leával igazi szerelme, a fiatalkorú szépségkirálynő Ráhel helyett, aki miatt újabb hét évet kellett dolgoznia méltatlan körülmények között, mire végre elvehette. A kabbalisták szerint ebben is a két nővér keze van, a nők szervezték így a dolgot, mert Leának nem kellett Ézsau, akinek eredetileg szánták.

Próbálom nem rossz ómennek venni, hogy a Tóra menyasszonya lettem, ráadásul egy jelmezben. Posztmodern szemiotikai megközelítéssel, a Tóra alapján élem a hétköznapjaimat. Az értelmezések száma szinte végtelen, főleg két pohárka Cointreau után . Igyekszem hát elfeledkezni arról, hogy az elmúlt négy évben egy halom jenkit, francét, brittet, marokkóit, ruszkit, lengyelt, tunéziait, szírt, és szent földi termésű szabrét szortíroztam ki, mire rádöbbentem, hogy asszem mégis inkább a jól ismert magyar urakra szavazok. Nem csak azért mert nincsen férfiasabb a jó húsban lévő, nagyokat szuszogó, őrületesen benézni képes magyar pasiknál, hanem azért is mert értjük egymást, mert ez a város még mindig egy távoli bolygó, ahol sokak vágják a Vizipók, a Túró Rudi, a balatoni strand, a Tilos Rádió, a bonbonmeggy meg az Almássy tér erejét.

Akkor értettem meg, hogy a New York-i kalandtúra végéhez értem, amikor azon kaptam magam, hogy többedszerre is zokogógörcsöt kapok a valahogy iBook-omra keveredett Sebestyén Márta magyar népdalaitól a Central Park közepén, pedig még csak harminc felé járok és egyébként is. Hiába röpködtem a Carnegie Hall, a nagy titkokat tudó kabbalista művészek, a gyertyában is aludni képes kundalíni jógik, a Nobel-díjas agyak, a Hungarian Pastry Shop undergroundja, a világmegváltó társadalmi mozgalom szervezői, a PEN Világkonferencia, a negyedik dimenziót kutató matekzsenik, a globális felmelegedés ellen tengerparti bringatúrákkal tüntetők és Paul Auster Park Slope-i kocsmája között, csak arra tudtam gondolni, hogy ha most ennyire honvágyam van, akkor mi lesz velem mire nyugdíjas leszek. Ha idegennek érzed magad, te is igazi New York-i vagy, itt mindenki idegen, mondták a kinti barátaim, én viszont arra gondoltam, hogy az volna az igazi, ha nagyi koromban én is a Szent István parkban rollereztetném az onokáimat, és az amcsi műanyag tányér helyett finom porcelánból képviselőfánkozhatnék egy decens kis belvárosi cukiban, te jó ég. Bridzselni csak azért se fogok, de az is fontos, hogy a k-európai közöny és az irígykedés posványa se húzzon le majd magával. Nem. Pozitív és szeretetteli maradok no matter what.

Margit Patrícia Eszter