hirdetés

Az erősebb valóság

2015. augusztus 23. - Fenyvesi tehetséggondozó tábor

Nekik legalább van valami a kezükben, gondolom közben, tudnak és akarnak írni, de mi lehet azokkal a gyerekekkel, akiket soha senki nem biztatott, akiknek nem mutatta meg egy felnőtt sem, mire és miért jó a tollba, ceruzába vagy a klaviatúrába kapaszkodni, elénekelni, elmesélni, lefesteni, eljátszani, ami fáj. – A balatonfenyvesi tehetséggondozó táborról Nagy Gabriella naplóját olvashatják.

hirdetés

A fekete ruhás, mogorva nő óriás hátsójával felháborodottan a bőröndömre tehénkedik, és néz. Hiába a négy súlyos objektum a nyakamba, karomra és egyéb részeimre aggatva, melyekkel közlekednem adatik a felhőszakadásban, a fuxos félrelök az ajtóból, nehogy megelőzzem a leszállásban. A kapuban menedzsermellényes férfi intézkedik mobillal a fülén, aktatáskája a szórólapoknak kihelyezett dobozon, fel se tekint, mikor mögé furakszom, hogy elérjem a kulccsal a zárat. A közértben a langaléta apukát nála egy fejjel magasabb lánya kérleli: apa, vigyél el sétálni. Kik ezek, és én hol vagyok? Mire visszajutottam a hétköznapjaimba, ember kinézetű idegen lények vették birtokukba a várost? Ez biztosan ugyanaz a hely, ahonnan elindultam? Ilyen abszurd volt előtte is?

Az világos – azt mondják az okosok –, hogy ha bizonyos időre szokványos életünket a hátunk mögött hagyjuk, fellógatjuk egy fogasra, kilépünk belőle, és egy egészen másféle, intenzíven élt életben találjuk magunk, nem lehet ugyanúgy visszatérni. Az egyik élet mindenképp illúziónak bizonyul. De melyik a valóság, és mi az illúzió?

A mindennapjainktól távol, ebben a másik valóságban minden hatalmasra nő, felfokozott lesz, erősebb, ragyogóbb és egyértelműbb, mint mondjuk a szerelemben. Ilyen volt ez a tábor is, de nem vennék rá mérget, hogy mi, akik ott voltunk, váltunk volna mássá, alakultunk volna át (végül is ez csak egy irodalmi tehetséggondozó tábor), csupán a csillagok és a résztvevők szerencsés együttállása következtében közelebb kerültünk valamihez, amiért érdemes... bármit, felkelni, megmozdulni, működni, élni.

Úgy kezdődött, hogy kis csapatunk terepelőkészítésre már egy nappal előbb leutazott a helyszínre, az előző turnus viszont még bőven hódolt a nyár örömeinek (ötven fok, hínáros, sekély partszakasz, szabadság, dinnyeuzsonna és májkrémes kenyér). Testi és/vagy mentális mássággal vert (áldott?) gyerekek és fiatalok üdültek épp egy hiperaktív beatboxos dj, a fecskében előttünk csábosan flangáló, csekély értelmű Dezső, a cukros néni és rém rendes családja gondoskodó felügyelete mellett. Fel volt adva a lecke... A napozóágyakban töltött utolsó nyugalmas órákban Down-kóros kislány járt körbe minket, „csillogó fekete lemezeken”, énekelte a tengelye körül forogva, a pingpongasztalra kikészített pólók, napszemüvegek, baseball-sapkák halmaira pattanásig feszült idegszálakkal egy lány bambult fenyegetően, a másik mindenre szánt rajongással üldözte Tuareget, az Esély alapítvány emberét. Apropó Esély: 60-as években ácsolt ágyak, leszakadó csapok, házakat elöntő ár, gyerekkoromból ismerős menza, a keményebb részleteket elhallgatom (lásd még: Tata és Balatonszemes).

Reggel arra ébredek, hogy valaki azt ordítja: Korán reggel ritkán rokkant a rigó. Mint egy vulkán, tör ki belőlem a röhögés, és nem tudom abbahagyni. Szégyellem, miféle ember vagyok én. Később rájövök, hogy hülyeség az alakoskodás, a nevetés gyógyít. Még nem gondolok rá, a tudattalan bugyraiba űzöm, mennyire mélyen érint majd ez az egész, beszélni a kiszolgáltatottságról, az erőszakról, a kirekesztésről, az összes bántásról, arról, aki valaha voltam. Aztán megjönnek a gyerekek, elkezdődik, és lassan-lassan visszatérnek az emlékek, hogy voltam nagyon sovány és dagi is, szemüveges és önbántalmazó, és történt velem nem egy igazán sötét dolog. Rongyosra beszélem a szám, életemben ennyit nem pofáztam, de közben magamról mélyen hallgatok. Én vagyok a felnőtt, az óvó, a tanító, aki megsimogatja a másik fejét, biztat, odanyújtja a kezét, fogódzókat ad a pontos és ítéletmentes kifejezéshez. Ez a leosztás. Egy szóval sem említem nekik, nem kérem, hogy nyíljanak meg, önkéntelen történik, hogy a sok játék és beszélgetés után egyszer csak felszakad. Hisztérikus, görcsös nevetés lesz belőle először, aztán béke és szavak. Éreznek valamit, bizalmat, társakat, csupaszív, okos segítőm, Betti támogató jelenlétét, talán engem, hogy nem vagyok különb, hatással van rájuk a közeg, a zseniális előadások és beszélgetések, nem tudom.

Az egy dolog, hogy az ember megpróbálkozik a lehetetlennel, és három napba sűrítve igyekszik megtanítani a legfontosabbakat, hol vannak a határaik, meddig lát el a szemük, hogyan nézzenek a világra, hogyan érintsenek meg valamit, hallgatózzanak, figyeljenek, miből lesz hiteles szöveg, hogyan kezdjenek és fejezzenek be, miként adjanak címet, miből és honnan építkezzenek, mennyire legyenek alázatos és odaadó barátságban a nyelvvel, de azt a pillanatot senki nem birtokolhatja, senki sem tette velük, csakis ők maguk, amikor egyszer csak a legmélyebb rétegekből kezdenek dolgozni, szembenéznek, félredobják a közhelyeket, az elvárásokat, és belevetik magukat abba a megismerhetetlennek tűnő, egyszeri és egyedi világba, ami csak az övék, ami nem más, mint ők maguk, és ahonnan tisztán és előjelek nélkül rá lehet nézni a másikra, a másra. Nem egyszerre és nem mindenki, fokozatosan történik, alig észlelhető lépésrendben.

Nekik legalább van valami a kezükben, gondolom közben, tudnak és akarnak írni, de mi lehet azokkal a gyerekekkel, akiket soha senki nem biztatott, akiknek nem mutatta meg egy felnőtt sem, mire és miért jó a tollba, ceruzába vagy a klaviatúrába kapaszkodni, elénekelni, elmesélni, lefesteni, eljátszani, ami fáj. Vagy ami nem fáj, amikor épp valami annyira jó, annyira boldog (ajánlom tisztelettel a prózaszeminárium hallgatóinak, lásd: boldog novella), hogy szétkürtölné az ember a világnak, mert az érzés túl sok, túlcsordul, szétfeszíti a bordákat, látszani akar.

Hogyan lehet megosztani például, hogy hiába vagyunk zavarban a búcsúölelések közben a végén, és hiába tudjuk, hogy mostani lelkesedésünket minden bizonnyal lassan felőrlik a hétköznapok, s csak az marad meg, aminek kell, az együttlétnek, a közös munkának, az egymás felé fordulásnak ezt az intenzitását, túlfűtöttségét, érzelmi telítettségét, koncentráltságát senki nem veheti el, mert ami volt, megtörtént, és ami volt, az kivételes volt, nem illúzió, hanem az erősebb valóság.

Nagy Gabriella

Fotók: Valuska Gábor

Fenyvesi tehetséggondozó tábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Touareg Touareg 2015-08-25 11:08

Megtiszteltetés, ha az Esély Alapítvány emberének néznek, de nem vagyok az. :-)