Egy régen elfeledett szeretőmmel Párizsban jártunk, ahol hosszas keresgélés után végül a város egyik legrégebbi házában találtunk szállást: egy olyan szobát, amelyről a legenda úgy tartja, a 15. században egy dezertőr apáca húzta meg ott magát évekig. Egy távoli kolostorból szökött, hitehagyottan, sötéten élt, mindenkit kizárva életéből, s a népek egy idő után elkezdtek mindenféléket pusmogni róla, hogy emberevő lenne, meg ilyesmiket – a történetet újdonsült házigazdánk mondta el, mintegy kellemes ottlétet kívánva, aztán behúzta maga mögött az ajtót. A kővel szegélyezett ablakok annyira szűkek voltak, hogy igazából semmire sem néztek, csak a párizsi utcazaj szűrődött be rajtuk, az is csak dózisokban, szaggatottan lüktetve – az első dolgom az volt, hogy végigsimogassam a kőpárkányt, pontosan emlékszem, mennyire furcsa tapintású volt ez a régmúlt titkaival tömítődött kő: pórusaiban megült az idő. Ekkor szabadult el bennem a nyugtalanság, lennie kell itt valaminek, gondoltam, talán igaz, amit a hitetlen életűről suttognak – azaz nem volt időm bármit is gondolni, ahogy megérintett a súlyos-szörnyű titok jelenléte abban a szobában, őrjöngve elkezdtem felszaggatni a hajópadlót, ami már új volt, persze, alatta pedig volt egy jó réteg döngölt föld is, én azt elkezdtem felásni, már nem is tudom, mivel, még mielőtt a szeretőm felocsúdott volna a meglepetésből; csak állt ott, szegény, viaszos arccal, mint egy elrontott panoptikumfigura. De én dühödten ástam tovább a betonossá keményedett földet, amikor egymás után fordultak ki belőle a kis gyerekkoponyák, hét-nyolc is egyszerre, émelyítő volt, én mégsem féltem, mert valahogy ott volt a biztonság, hogy bármikor felébredhetek, s akkor eltűnik ez a verem, szobástól, szeretőstől, én pedig kipihenhetem magamból az egészet – de addig is végére kell járnom az igazságnak.   

Na, tessék, mit eszelt ki a tudatalattim, hogy meghosszabbítsa a napokat – az idő mellényzsebeiben kotorász, álmokká szövi a napok kiéletlen feszültségeit, krimi-kaleidoszkóppá rendezi a törmelékeket. Amióta ezt a naplót írom, félnapokat töltök a számítógép előtt, eleget téve a kényszerű enumerációnak: mindennap a tegnapot történtetem, szépen, sorjában, egyszerre élem és kartotékolom a napokat, sok időt igényel – ha az izgalom nem fér bele a napomba, hát marad éjszakára. Sőt, tegnap még a délutáni álmomban is megjártam a középkort, inkvizícióstól, elfáradtam az írásban, és bevásárolni sem volt kedvem, kicsit lepihentem tehát; a nő, akit ebben az álomban csuklyások kínoztak, gyönyörűen énekelt, különösen a kínzatás alatt, kéjes-fájdalmasan, ráadásul egy magyar díva volt, akit jól ismerek, ez is volt a vád ellene, a démoni hangja miatt az ördög babájának tartották.  

Mondanom sem kell, hogy a reggeli ébredés után meredeken zuhan a kedvem, elkések a szöveggel is, a szerkesztő feltehetőleg egyedül pránájánázik; végül kölcsönkérek egy gépet, és emlékezetből újraírom a tegnapelőtt írt beszámolórészt – most már teljesen világos, hogy átvert a rendszergazda, – megint meglep a rosszkedv. Megjön pár számla is, mindig több jön valahogy, mint amennyi a szolgáltatások száma; a számlák ütemezik az életet a nagyvárosban, meg a buszok érkezési ideje, egy számlaidőszak egy ciklus, erre már régen rájöttem, aztán da capo al fine, az időszámítás átíródik egy másik kottára, s az ember órákat él, ahelyett, hogy az életét történtetné. Ilyen hangulatban mihez lehetne kezdeni, mosogatni, mosni, kipucolni a lakást – kiseperni ezt a filozófiát, minél messzebbre el.  

Utazni is lehetne ilyenkor, de ezen a napon ér a kellemetlen hír, mikor máskor, hogy mégsem mehetünk Görögországba nyaralni, mert a kedvesem családjának athéni lakása zsúfolásig megtelt kedves (mondanom sem kell: skót) ismerősökkel, nekünk meg nincsen kedvünk a kommunához meg a nyári szépelgéshez. Dérrel-dúrral kezdek el dolgozni, lesz nekem egyszer pénzem rendesen hotelre, akár a Plakán is, hogy akkor mehessek rembetikát hallgatni, amikor én akarok, különben is, a rembetikát inkább Hermopouliban kell hallgatni, Hermész városában, Szirosz szigetén, ahol Markos Vamvakaris, a rembetika atyja született, és ahol az utcakövekből is a buzuki hangja szüremlik elő, persze, az istenek történetének foszlányaival keveredve. Ebből a munkámból még nem leszek olyan nagyon gazdag, ezt tudom, egy metainterjút írok a Székelyföldnek. Esszészerű részletekkel kikerekített antropológiai interjú ez tulajdonképpen, a műfajt én találtam ki, mert untam a meglévőket, de működni látszik, mert egyszer nyertem is valami díjat az Új Forrástól egyik ilyenszerű interjúmmal. A mostaniban egy nyolcvanvalahány éves néni mesél ízesen, aki egykor Bernády Györgynek, Marosvásárhely híres polgármesterének szobalánya volt: az a néhány nála szolgált év aranyozta be életét – belelendül a beszédbe, és mesél, mesél, mintha ez lett volna hosszú életének egyetlen eseménye, történeteiben kosárral méri a demokráciát, leleplezi a vásárhelyi gyerekkereskedelmet – de mindezt majd később olvashatja el a kedves olvasó, nem megyünk elébe a poénnak.

 

Úgy döntök, hogy ma nem írok sokat, maradjon idő az életre is – vissza kell zökkennem a napok valós (és polgári) rendjébe, még mielőtt a szabadságvágy valami szörnyű álommá nem növi ki magát ismét. Szeretnék végre bevásárolni, és főzhetnék is már valami rendeset, mert amióta a napi beszámolót írom, bizony nem nagyon ettünk csak tészta-variációkat, padlizsánkrémet – igaz, azt az országba becsempészett kilónyi regáti padlizsánból, – meg azt a maradék félméternyi kolbászt, ami feltehetőleg ugyanabban a húskombinátban készült, ahonnan a Dragománék szomszédnénije az átkosban az alsóneműjében csempészte ki a húst („meg még ki tudja, hol” – idézem őt), pontosabban annak a forradalom utáni műhelyében, ami már nem is kombinát, hanem egyszerűen és demokratikusan szalámigyár. No, meg bőven ettünk abból, amit az uborkaszezonban a legeslegjobban kedvelek, a kovászosból – miután megettük, képes vagyok a levét olykor napokig is eltartogatni, figyelem, hogyan terebélyesednek rajta az enyészet rózsái, a hatalmas penészvirágok; a kedvesem szerint ez valami aberráció, de én a túlérett francia sajtok papírját is szagolgatom titokban, még azután is, mikor már régesrégen elfogyott a sajt, és próbálom lopva kilesni az enyészet törvényeit.