hirdetés

Az időnél gyorsabban

2014. július 19. - Litera

Átfut az agyamon, hogy felrobban, leég a város, épp olyan pillanat ez, mint katasztrófa előtt. Bárhol, bármikor képes beállni, bár volna kétségem.  - A Litera mai naplóját Nagy Gabriella írta.

hirdetés

Nem vagyok időutazó, bár határozott meggyőződésem, hogy a lineárisan felfogott idő az agy terméke, úgyhogy lehetnénk egy héttel korábban s ugyanannyi idővel később is. Sőt, bármikor lehetnénk, plusz feltehetőleg egyszerre több helyen. Hogy volna-e két életem, nem tudom, míg a neurotranszmittereim alkalmasak nem lesznek a feltételezett kettő vagy épp sok élet között értelmezhető kapcsolatot létesíteni. Mindenesetre ez a napló egyenes bizonyítéka annak, hogy képes vagyok az időben előre-hátra ugrálni, ha nagy a szükség. 

Szerdán még azt gondoltam, elmélkedek majd kedélyállapotról, sorsról és ezzel szoros összefüggésben valami olyasmiről, ami összefoglalva úgy hangozna, bűz... (Kikacsintok, mintha volna értelme.) Trópusi meleg van, leég a világörökség része, téglával ékelt tonnás tetőszerkezetek omlanak percek alatt hajléktalanná vált asszonyokra, és hamarosan leég az egész hármas metró is, mely elé pár öngyilkos még beugrik azért a hangsúly kedvéért. (Ezt itt most abbahagyom, mondják, a rossz mantrázása előhívja a rosszat, és én nem manipulálnám az agyam semmilyen irányban.)

De hiába minden erőfeszítés, csütörtökön az ukrán-orosz határ közelében lelőttek egy maláj utasszállítót, a fedélzetén kábé háromszáz utassal, zömük a melburne-i AIDS-konferenciára tartó holland. Az irodából úgy négy óra környékén lépek ki a Keleti Károly utcába, a szemben lévő járdáról két nő nézi szájtátva a belső udvart, tűz a nap és félelmetes csend van. Mint egy csipkerózsikaálomban, csak itt tapasztalható némi mozgás, tucatnyi járókelő közlekedik lassan, a hangot levették. Átfut az agyamon, hogy felrobban, leég a város, épp olyan pillanat ez, mint katasztrófa előtt. Bárhol, bármikor képes beállni, bár volna kétségem. A köröndi házról is álmodtam egyszer, fekete ház volt, vak éjszaka, benne magason sötét és ijesztő férfi élt. A városban zűrzavar. Fel kellett volna menni oda, a tetejére, de nem engedett az álom.

Még csütörtökön olvasom annak a lánynak a nyilatkozatát, aki csak a macskáit tudta kimenteni a lángoló házból: "Villanófényben látom az életemet. Minden egy másodperc alatt a helyére került: az összes rossz és jó döntésem, az energia, amit feleslegesen fektettem bele dolgokba. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy minden újrakezdés egy ajándék. Csak ezért túl nagy árat fizettem." Egymás után többször elolvasom, nem tudom levenni a szemem erről a pár mondatról.

A péntek a sűrű időé, váratlanul egyetlen gócpontba tekergőznek a síkok, összecsúsznak terek, lehetetlen lesz a rekonstrukció. A zalai lankákon pillangórét, a víz szikrázó fehér, a tihanyi révnél sátrak és puffok, frissen gyalult fa illata, Fanny és Alexander, a sajkodi öbölben esteledik, párálló vízfelszín, Fehér Béla pacallal, lencsesaláta, Almádi fényei, mezítláb táncoló kislány, fiú, karján megpihenő szöcskével, a víz sosem múló hiánya. Nem tudni, mi ez. Ez volna a valóság, és minden más csúfos káprázat, vagy fordítva?

csillagképek
Hazaérek, tragikus vétség. Minden úgy maradt, amit itt hagytam, csak felfüggesztődött huszonnégy órára az idő. Ami itt van, mozdulatlan süllyedés, sírnivalóan keserves és röhögnivalóan nevetséges. Távoli minden, távol van mindentől, ami embernek való.

Nagy Gabriella


Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.