Tegnap jöttem vissza Szigligetről. Egy barátom házában töltöttem pár napot, közben volt egy kis dolgom a JAK-táborban is. „Ez igen!” bólintottam elégedetten, mikor körbenéztem. A hölgykaréj című írásomban pár éve azt írtam, hogy a nőknek csodálatos érzékük van arra, hogy megsejtsék, hol történnek nagy dolgok. Kossuth és Wesselényi Miklós sose vált volna azzá, amivé vált, hölgykaréj nélkül. A csodáló nők jelenléte nem engedi a férfit kevesebbnek lenni, mint csodálatosnak. De nem is akárkit ajándékoz meg a nő ezzel a becses figyelemmel! Így segít a férfinak kiválasztani, mi fontos a jelenben a jövő szempontjából. Ilyenkor a nőben az egyre tökéletesebb utód létrehozásának ösztöne működik.
          Az idén különösen sok szép lány jött a táborba. Úgyszólván nyüzsögtek a szép arcok, kedves alakok. Csakhogy ez már nem hölgykaréj! Ezek a lányok nem hódolókként jöttek, kihozni a hőst valamely férfiból, ezáltal „kiválasztva” őt, ahogyan a régi időkben tették, hanem valamilyen célból érkeztek. Verset, kritikát, forgatókönyvet, novellát írnak, riportot készítenek, műsort vezetnek. És mégis. Más a szemináriumokon forgatókönyvet, novellát elemezni, ha ott ülnek ők is, ha nem csak az egykori mamutvadászok leszármazottai küzdenek egymás ellen civilizált bőrben.
          Villamoson utaztam nemrég. Egyszer csak fölszállt egy fiatal lány, és megállt az ülőhelyem mellett. A mostani divat miatt annyira meztelen volt a hasa, hogy ott, ahol a nadrág takarása elkezdődött (jóval a köldök alatt), már hosszabbodtak a pihék, a kicsit lejjebb (egyelőre még) rejtőző szeméremszőrzetet sejtetve.
          Villamoson, húsz centire az arcomtól!
          És mégsem születik elég gyerek!
          Azokban a társadalmakban, ahol szüntelenül és nyilvánosan folyik az „egyenjogú” nők és férfiak kölcsönös szexuális izgatása, ahol a kitakart testek karnyújtásnyira mászkálnak, csökken a népesség.
          Harmadik anyától harmadik gyerekemként (ez se szaporodás, hiszen négy embernek van három utódja) másfél éve megszületett Julika. Tegnap, amikor Szigligetről megérkeztünk, Jánossy Lajos hosszú, indián haját megpillantva igen megrémült. Nem lehetett rábeszélni arra, hogy odajöjjön hozzám, mivel Lajos barátom a közelben tartózkodott. Aztán ma elkezdte mondogatni: „Hajosz. Hajosz.” A nagymamáját kétségbe ejtette, ugyanis rámutatott a fényképére, és azt mondta: „Lajos:” (Hajosz.) Pedig a nagymama ráadásul rövid hajú. Hiába mondtuk neki, hogy ez a nagymama, ő könyörtelenül ismételte: „Lajos!”
          Különös szakaszba érkezett a számunkra titokzatos fejlődése. Kijelent valamit, és nem hajlandó megmásítani. Nem színvak, a doktornő elvégezte vele a különböző színű tollak kupakjának fölhelyezését, és Julika a kupakot minden esetben a vele azonos színű tollra rakta. Mégis, ha megkérdezem tőle, milyen színű a sárga ruhája, azt feleli: „Kék.” Ha magyarázom, hogy nem, rábökök egy valóban kék valamire, és fölhívom a figyelmét arra, hogy a ruha nem ugyanolyan színű, leszegi a fejét, és hallgat. „Na, Julika, akkor milyen színű a ruhád?” kérdezem a végén. „Kék” válaszolja.
          A múlt héten gyermekvasúttal elmentünk Hűvösvölgybe. A Nagyréten rámutattam a dús fűre: „Látod, milyen szép zöld a fű, Julika?” Julika szaladni kezdett benne. „Kék” kiáltotta.
          Ép ésszel ez persze nem függ össze, mégis az jutott az eszembe, hogy örökre vége a hölgykaréjnak. A nők átkapcsoltak. Csak remélhetjük, hogy a természet ezzel nem a kipusztulásunkat célozta meg.

Csaplár Vilmos