Mitől időszerű ez a XIX. század első felében játszódó darab? (Az ős- változatot 1835-ben vetette papírra a szerző). Csakis attól, hogy – bár a mai párkapcsolatok más, újfajta szertartások szerint alakulnak – érzelmeink, alkatunk előképei ezek a figurák: a majdnem autista, vonakodó agglegény, a bizonytalan, de céltudatosan energikus eladólány, a babonás és haszonleső házasságközvetítő asszony, s végül a hiú, nyerészkedő, műveletlen és szánnivaló kérők lihegő serege. Viszonyaik ismerősek. A csalások, remények és a harsány boldogtalanság pattogása ez.

          Felejthetetlen például, csak egyet említek, az egymásra hagyott „ifjú pár” kettőse, ahogyan a henye, semmitmondó szavakat el-elrágcsáló tanácsos félve és kiszámolósan érintgeti a fiatal nő ujjait. Azért is említek még egyet: lenyűgöző ez is, Kocskarjov könyörgése és tombolása. Előbb térdre borulva unszolja-zsarolja nősülésre nógatott barátját. Majd – miközben térdre borul – halk könyörgése rebbenés és hangerősítés nélkül vált át szidalmazásba és átkozódásba. Ez a suttogással indított szidalom-ária az est egyik legemlékezetesebb színészi teljesítménye. Apró villanások is megmaradnak: ahogyan Fokla asszony a menyasszonyi ruhával belép, és egy székre ereszkedve, a vállfát végig mellmagasságban tartva társalogni kezd. Páratlanok az ölelésből kicsúszó főhős, majd a csókba tapadt pár hosszan exponált jelenetei, amelyeket Kocskarjov néma testbeszéde, karlengetése és kézrebbenése, arcjáték- és testmozgás-zuhataga kísér. Csúcspont ez az összegabalyodás: a fiatalokat most éppen azok igyekeznek szétválasztani, akik eddig, ha törik, ha szakad, összeboronálták volna őket. Sztyepán, a szolga egyenesen a két mohó ágyék közé fúrja a fejét, miközben a felbujtók most kezénél-lábánál fogva rángatnák szét az „acélcsókban” összeforrt párt.