Néz – hiszen felébresztették, és most félrebeszél – nem is korán, de nem is későn: nem aludt el, pedig jó lett volna; ha engedik, ha spontán ébredésre hagyatkozhat … Nem panasz. Megesik azért ez is, máskor – hiszen amúgy sem tud aludni mód felett, sokáig, belefeledkezve egy-egy álomba vagy akár az álom hiányába, a “nincs”-be. Felébred akkor is, ha nincs más (ok, zavar); de más módon és más tudattal ébred, amikor hagyják; azzal, hogy “magától ébredt” – és ebben máris van valami kellemes szájíz.
          Ilyenkor jól indul a nap.
          Most sem mászott rá a gyereke (sem a középső, sem a kisebb).
          Áll tehát a tükör előtt, és mereng, hogy borotválkoznia kellene avagy nem (és aztán borotválkozik avagy nem), de mégis megszemléli közben az arcát, hogy ugyanaz-e, vagy történt valami (amire nem emlékszik), és amitől az arc, amelyet ismert, közben más lett. Nem, nem történt ilyen. Megnyugszik ettől és ideges lesz. (“Már megint nem történt semmi!”)
          “Éppen ilyen egy hős, aki naplót ír.”
          Azonnal tudja, hogyan nevezze ezt az embert.
          “Pesti Kornél. Egész nap követni fogom.”
          Nem tudja még, hogy ovi azért lesz. (Neki kell vinni őket, bár nem volt “megbeszélve” – mintás családapa, elvetélt férj.) Később majd belelát valamit ebbe is, már hogy “véletlenül így adódott”: vizionál – talán, hogy érthetővé tegye és megmagyarázza ezt a szertelenséget, és ezzel váljon a pillanat túlpörgése elviselhetővé.
          Végigbilleg a Pasaréti úton – mind a két karján lóg egy-egy gyerek – azután, nem sokára, vissza: már gyerektelenül.
          A nap valójában gyerektelenül indul.
          A szerző és a hős című munkát gyűrte a zsebébe, Bahtyintól.
          Túlzsúfolt villamoson olvas.
          Szeret tömegben olvasni.
          Hiú? Talán nem. (De, igen, igen!) Mert hogy Bahtyint, és ez mégiscsak más: nem ponyva, nem angol szószedet. Ez kalapálja a reggel formáját éppen ilyenné, ez a kis szöveg, ez a néhány mondat – alapos, az utószóval kezdi, megvárja, hogy a kiadó “elhelyezze” a szöveget, amit olvasni fog majd, elhelyezze és “orientálja” más szövegek és sok egyéb értelmezés közt, melyeket professzionálisan gyártanak azok, akiknek egyetemek bérszámfejtői utalják ki hó elején a fizetésüket. Eszébe jut egy-két tanulmány címe, melyet ebből írhatna (“Bahtyin és a megsokszorozódott én” etc.), de aztán végiggondolja, és rájön: unná. Ez máris eredmény. 
           Eredmény az is, hogy egy-két jó mondat azonnal akad. “Az igazság váratlan és előre nem látható jellege. Ne várjunk jót attól, ami törvényszerű és megszokott, a jót csakis a csodától remélhetjük.” Ebben bízik most, ebben bízhat. Beletalál valamibe az, amit olvas, abba, amiről gondolkodik, akár aznap is, de egészen biztos, hogy már évek óta. Nem az igazság fogalma a titok, hanem: hogyan válik igazzá saját élete, hogyan bizonyul be rajta mindaz, amit “igaznak” nevezhetünk. Nem a fennkölt és magasztos történések, hanem az apróságok elrendeződése. Attól, hogy képesek elrendeződni, válik a mintázat bizonyossá. Hol volna rend, amúgy? Hogyan történne meg? Ha nem rajta keresztül, ha nem általa?
          “Mégsem szabad a történésekbe túlságosan belefeledkezni.”
          Lohol a villamos után, eléri, felkapaszkodik, és arra gondol, mégis hiábavaló lesz minden.
          Meg kell írnia ezt a napot, akár értelmeződik a maga “kerekdedségében” valamiféle igazság megnyilvánulása révén, akár nem; s ahogy a villamos a maga döcögő módján billeg a megsüllyedt sínpályán, egyre bizonyosabb abban, hogy nem fog történni semmi. És ebből – ugyanakkor – más is következik: ő sem lesz más, mint eddig volt, máskor. Megérinti a bizonyosság pille ujja. “Jellemnek a hős és a szerző közötti kapcsolat olyan formáját nevezzük, mely lényegbevágó feladatott teljesít: létrehozza hős mint meghatározott személy teljes egészét” – írja megint Bahtyin, de erre már nem figyel fel (a villamos a Moszkva téri körállomás közelében tülköl), és le kell szállnia; elkapja az, amit köznyelven gépszíjnak, emelkedettebben felelősségtudatnak nevezünk. Ránehezedik sóhajaival és vágyaival, apró találkozásaival a nap, melyeknek mégis annyi mindent köszönhetünk (vagy talán mindent). Apróságokat, melyek kilógnak tetteink közül, mint szalagból a rojtok.
          “Nem leszek sem okosabb, sem bölcsebb.”
          Nem, nem lesz. De azért írni kezd, és mindezt megírja. De írás közben sem jön az a bájos kis valami, hogy ez a nap valamivé összeállt volna. Nem lesz hős, hiába ír saját magáról, és attól, hogy ír, még nem lesz szerző.
          Gépel, idáig ér; vár, talán hogy ráébredjen, mégis kifut valahová ez az egész. “Nagyon kell akarnom” – gondolja, és megérti, hogyéppen ez az; az akaratáról volt szó, erről szólt ez a nap megint, hogy belelássa a szürkés, decemberi ködbe a kerekre kalapált formát.
          Mert esteledik most, és lassan oszladozni kezd majd a jótékony értelmiségi sznobság, hogy gondoljunk valami fontosat magunkról etc., mielőtt végre elalszunk.

Prágai Tamás