hirdetés

Tények és tanúk (antipruszt)

2015. április 19. - Budapest100

Welcome, goodbye, itt kezdtem félni. Ez a torz, a lényeges és a lényegtelen közül szeszélyesen válogató emlékhalmaz, ez a különös emlékstruktúra a különös hangsúlyaival én vagyok. Ezen a héten az idén április 18-án és 19-én immár ötödször jelentkező Budapest100 szervezői írták a naplót a Literán. Befejezésül Szvoren Edina következik, aki most újra eljött gyerekkora helyszínére.

hirdetés

A Wesselényi utca környékét jól ismerem. Itt élek ma is, alig néhány utcányira. Naponta járok el a 21. számú ház előtt – bevásárolni is ugyanabban a kisboltban szoktam, ahol annak idején: régen KÖZÉRT, ma Roni. A környék mítosztalan, nem vesztettem szem elől semmit. 

1988-ban költöztünk el innen, de láttam elégszer a változó neveket a kaputelefonon, a felpöndörödő leukoplaszttal leragasztott jelzőgombokat. Sejtem, ki halt meg, ki költözött ki. Igaz, senki nevére nem emlékszem, aki nem a mi emeletünkön lakott: Nem tudom, hogyan hívták a Kutyaarcú nőt és a Kutyaarcú lányt – akik egy emberarcú agárral éltek. Nem tudom, mi volt a neve annak a velem egykorú lánynak, aki 1. ellopta a biciklimet, 2. elkérte hím macskánkat, hogy nőstény macskájukat megtermékenyítse, de aztán az állatot sosem hozta vissza. Azt mondta, elszökött. És azt sem tudom, hogyan hívták Hóhér nénit az ötödikről, aki azt hitte, én és az öcsém tartjuk föl a liftet, ezért azt kiabálta: kivégeztetlek titeket.

A környék, mondom, mítosztalan. Egyszer, néhány évvel ezelőtt már az udvarban is jártam. Tudatos, szinte erőszakos mentális művelet, amikor megpróbálom a szüleimet, az öcsémet és magamat ezekbe az utcákba, ebbe a kapualjba, ebbe a házba belelátni. Ha megmutatom valakinek az egykori erkélyünket, magamnak mutatom, mert már réges-rég nem a miénknek látom.

(A novellaalakjaim – saját akaratukból – gyakrabban jelennek meg ebben a házban, mint a szüleim vagy az öcsém. Ide képzeltem például Dánné májfoltos kezét(1) meg a WELCOME-feliratú lábtörlőt.) Amikor legutóbb jártam itt, már láttam, hogy lebontották a pékség fél udvart elfoglaló otromba épületét, ahonnan szüleim szerint a csótányok kirajzottak. Amikor 1974-ben a házba költöztek, apám felkapcsolt villany mellett mert csak elaludni, miután vizes edényekkel bástyázta körül az ágyat. A programban dolgozó önkéntesektől hallom, hogy a pékség Rátonyi Róbert szüleié volt. Rátonyiék – Reiszék – ott lakhattak a sarokban, Kutyaarcúék alatt. De erről én nem tudtam, míg itt éltünk. Nem ez volt a fontos. Vagy: elfelejtettem, mint mindent, amit anyám tudott. Akkoriban még nem internet volt, hanem mindentudó anyák.
A lakásban viszont nem jártam, mióta elköltöztünk innen – és ez a mítoszképződésnek kedvez. Nem léphetek a lakásba, a jelenlegi tulajdonos elzárkózik a látogatás elől. Nem baj, mondom. Minden, ami én vagyok, itt van velem, a testhatáraimon belül. Nem gondolom, hogy vannak tárgyak, terek, házak és lakások, amik fogva tartanának a múltamból egy darabot. Amit elfelejtettem, azt nem elvették tőlem: én felejtettem el; a felejtésem, de a felejtéshez vezető út itt is van velem, a zárványokat magamban hordom. Ez a torz, a lényeges és a lényegtelen közül szeszélyesen válogató emlékhalmaz, ez a különös emlékstruktúra a különös hangsúlyaival én vagyok – helyesebben: ez vagyok én, nem lakás, nem ház, nem emberi élőhelyekkel tagolt terek. Még a szüleim sírja is én vagyok (hiszen nincs temetői, vagy ahogy mondani szokás: nyughelyük; én meg a testvérem vagyunk a földi maradványaik, nem a hamvaik). Többnyire azt gondolom: erkölcsi kötelességem, hogy ne tárgyakra és terekre gondoljak, amikor emberekről és életekről beszélek. Nem kellenek a fétisek, a kerülőutak. (De anyám kézírása egy Isten tudja, honnan előkerülő számlalevélen...? Hangja a kazettán? Logopédiai gyakorlatok. Épp az elköltözésünk utáni időkben mondta szalagra őket.) Ha apám ebben a lakásban követte el első öngyilkossági kísérletét, abból nem következik semmi a házhoz vagy a lakáshoz való viszonyomra nézve. (De gondosan eldugott, 2011-ben megtalált búcsúlevele, amit a Tények és Tanúk sorozatban megjelent Zuhanóugrás című könyv előzéklapjára jegyzett(2)...?) Ha nosztalgia, akkor legyen nosztalgia, de ami elveszett, vagy ami hiányzik, azt ne tévesszem össze azzal, ami nincs. Ne lássak lelket egy hatszintes, Nagydiófa utcára néző, három szobás lakásba, amíg a lélek más eszközökkel, kerülőutak nélkül megközelíthető. (Írás, fikcióírás közben persze épp ezzel ellentétes utat járok be. Tárgyakkal helyettesítem – nem a valóság, hanem – a nyelv egyes elemeit. Reményeim szerint, és pontosabban: megpróbálom a nyelvet anélkül működtetni, hogy [vissza]változna beszéddé. Most mentegetőzöm, azt hiszem. Lehet, hogy úgy kellene írni, ahogy élek.) – Mondom, 1988 óta nem jártam itt, és ez semmit nem jelent. Mondom, mondogatom.
A negyedik emeleten is most járok először. Az első, amit meglátok, az a függőfolyosó kövének mintázata. A meghatottság, amit a léptábla hatszögletű mézcelláit imitáló mintázat láttán érzek, nem cáfolja, csak hitelteleníti (ugye?), amit néhány sorral feljebb emlékezés és terek, emberek és tárgyak viszonyáról állítottam, bizonygattam, papoltam.

Lehet, hogy én így vagyok gyenge: kiüresítem a tárgyakat, a helyeket, az elhagyott lakásokat. – Közvetlen szomszédunk legendás, tükörfényesre szidolozott párkányai most mindenesetre fénytelenek, horpadtak, ólomszínűek. Konyhája fölött ipari méretű légkondicionáló szerkezet. Aztán a lakásunk: persze, hogy az ajtó, a két ablak kisebb, mint az emlékeimben. Hobbitméret. Az ajtó mellé egykor körömhegynyi horogkeresztet karcoltam a kulcsom élével, ahogy más gyerekek obszcén szavakat: kíváncsi voltam, mi lesz, ha ez a démoni, pornográf jel odakerül. Semmi nem történt, a horogkereszt túl kicsi volt, aztán pedig a rehabilitáció során, kiköltözésünk után, bevakolták. – Tovább, tovább. Rácsok mindenütt. A belső homlokzatot, a folyosókat az utóbbi 27 évben beszőtték a rácsok. A gangra néző cselédszobában, ahol annak idején a kiságyam állt – itt kezdtem, nem elütés, félni –, alumínium menóra van a párkányon. A lakásból semmi más nem látható. – Lefényképeznek. Nézek mosolyogva és szomorúan, nyitott gallérral és csukottal, fényképezőgéppel és fényképezőgép nélkül a kamerába. Gyártom a bizonyítékokat.
Aztán még szétnézek az udvaron, az alsóbb emeleteken: az egyik lakás előtt, piros kockás flanelingben, hamutartójába és szinte saját altestébe roskadva öregasszony dohányzik. Persze, hogy ismerős az arca – de mindenkié az, az idegeneké is. Mackónadrágos férfi sertepertél körülötte, söprögeti a lépmintás követ. Ablakukban madárkalitka. Itthon veszem csak észre, amikor átnézem a fényképeket, hogy a kalitka üres.

És még valamit észreveszek, ahogy tovább hajtom a képeket. A WELCOME-feliratú lábtörlő a Dánékból, ott van! Igaz, én a novellában egyszínűnek képzeltem, ez viszont pepita, és a WELCOME-on kívül egy fejjel lefelé olvasható GOODBYE-feliratot is látok. Igaz, hogy a lábtörlő dramaturgiai szerepével ellentétesen, rossz irányban fekszik a küszöb előtt: a lakásba lépőt a GOODBYE-felirat köszönti, a távozót a WELCOME-felirat búcsúztatja. Nem baj. Mondom, mondogatom: welbye és goodcome, Wesselényi utca.

JEGYZETEK

(1) Hévíz 2015. január-február
(2) Bárczy János: Zuhanóugrás; Magvető, 1983; ISBN: 9632718747


Portré: Hutter Katalin Cecília

Szvoren Edina

 

Budapest100

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.