Olyasmi történt ma velem, amitől, hiába is akarnám tagadni, ugyancsak feldobott állapotba kerültem, mégsem könnyű róla beszélni – fogalmazhatnék így is: még neked se, kicsi naplóm! –, tudniillik minden intim szférák legintimebbjéről van szó: az írói hiúságról. Ismerek persze kollégát, aki a nap huszonnégy órájában bármikor képes a saját írásait dicsérni, és mindenkori partnerét is igyekszik rávenni, hogy ehhez csatlakozzék. A környezetének valószínűleg elég fárasztó ez, a jó barátok nyilván meg is teszik a maguk rosszmájú megjegyzéseit, holott valójában megbocsátható gyarlóságról van szó. Ha egyáltalán gyarlóságnak nevezhető. Mindnyájan ugyanis, akik könnyelműen a lantok pengetéséhez fogtunk, meg vagyunk győződve a magunk nélkülözhetetlenségéről és zsenialitásáról. Különben minek is írnánk? Legfeljebb úgy tartjuk, a jó ízlés tiltja, hogy az ember e szent meggyőződésének nyilvánosan kifejezést adjon. Na már most, ugye kicsi naplóm (mondom ezt felettébb ironikusan), azért vagy te a világon, hogy azt, amiről nyilvánosan nem illik beszélni, legalább neked megvalljam. Vagy mégsem? Merthogy ez a napló itt, amit írok, maga a (virtuális) nyilvánosság. Igaz, akadt olyan elődöm – bocsássa meg nekem, hogy nem emlékszem a nevére (milyen egyszerű ezt így leírni, holott egyből az ő természetes hiúságát sértem) –, aki úgy vélte, „az a jó ebben a netnaplóban, hogy senki se olvassa”. Tegyük fel, hogy így van, bár kétlem, hisz Murphy szellemében szólva, ami elolvasható, azt előbb-utóbb valaki el is olvassa; tehát ha így is lenne, akkor se tárhatnám ki itt legbensőbb titkaimat oly módon, ahogy megengedném magamnak, ha egy kapcsos könyvbe rónám e sorokat.
          Mit tehetnék? Ironizálok és megpróbálok szerény maradni. Habár, habár… Érdemes-e egyáltalán? A túlzott szerénységnek ugyanis megvan az a hátulütője – volt alkalmam tapasztalni –, hogy gőgnek, lekezelésnek, nagyképűségnek vélik. Úgyhogy azt is mondhatnám, nem tudja az ember oly szerényen meghúzni magát, hogy ne kapná meg ama rosszmájú reflexiókat. Vessük el tehát ezt a lehetőséget is. Mi marad akkor? Legjobban teszed, barátom, okítom magamat, ha semmi ilyenre nem vagy tekintettel. Áruld csak el nyugodtan, hogy hozott ma neked a postás egy csínos borítékot Prágából, benne a májusban angolul megjelent kis köteted első két amerikai visszhangja az American Book Review és a The Absinthe Literary Review lapjairól. Ráadásul ez utóbbi azzal kezdi, hogy képzeld el az érzéki felajzottság kelet-európai Faulknerjét, Joyce világos szintaxisával beoltva – ez lenne az Out of Oneself szerzője, vagyis én. Csoda, ha a fejembe szökik a vér, és egyből világhírű író leszek a saját szememben? De alig egy-két óra múlva már nem esik nehezemre maliciózus pillantást vetni iménti eksztázisomra, utóvégre nincs egyébről szó, belátom, mint hogy a kritikus, bizonyos J. S. Ratcliff érdemesnek találta az olvasó kegyeibe ajánlani a könyvem (két hosszabb elbeszélés van benne), s a megidézett irodalmi óriások inkább csak ehhez neki segítséget nyújtó irányjelzők. Ami persze így sem utolsó dolog, de nem kell elájulni tőle. Hozzáfűzhetném persze, hogy idehaza ritkán volt részem hasonló értő figyelemben (be ismerős panasz ez is mások szájából!), tudniillik a külföldi szerzőket a világon mindenütt nyitottabban olvassák, a hazaiakat viszont több előítélettel.
          Ezzel együtt valami furcsa, meghitt örömmel tölt el, hogy egy amerikai kritikus Faulknerrel együtt említi a nevemet. Nem pusztán azért, mert van egy-két hősnőm, aki nagy lélegzettel, én-modorban mondja a magáét, s ezek kapcsán korábban is többeknek beugrott már Molly monológja az Ulyssesből, úgyhogy ez nem új, Faulkner viszont senkinek se jutott eszébe. Még nekem se. Miközben máig jól emlékszem, micsoda kábult gyönyör volt olvasnom őt, amikor első könyve, a Megszületik augusztusban megjelent nálunk, még 1961-ben, húsz esztendős se voltam, őrzöm is azt a példányt, egyszerűen elbűvölt, milyen érzékenyen és pontosan rajzol belső térképet az emberi szenvedélyről, ami az ő esetében érdekes módon sosem jelent befelé fordulást vagy egzotikumot, hanem mindig az egész életet, a teljességet. „Ilyet kéne írni”, gondoltam ifjan, nagyon-nagyon kezdő íróként, áhítattal, sóvárogva, féltékenyen. Legszebb álmomban se képzeltem azonban, hogy így egymás mellé kerül egyszer a nevünk egy amerikai folyóiratban.
          Goldstein Imrének köszönhetem ezt a kitüntetést, akivel úgy a hetvenes évek elején sodort össze a sors, talán Kornis Mityunak köszönhetően (ő is Kertész Mihály volt még akkor). Imre ugyanis, aki ötvenhat őszén 18 évesen hagyta el az országot, azért jött akkor haza Amerikából, hogy a húszas évek magyar avantgárd drámáit tanulmányozza a diplomamunkájához vagy doktorátusához. Engem meg úgy ajánlottak neki, mint szép reményű és a sokunk által kívánatosnak tartott színházi újjászületésről nagy álmokat szövő kritikust. Akkoriban – az első házasságom idején – gyakorlatilag letettem írói ambícióimról, a Magyar Hírlap kultúrrovatánál dolgoztam, s a leghőbb vágyam az volt, hogy igazi színházi szakértő legyek, anélkül, hogy „csináltam” volna a színházat. Igazából Grotowski (link) ejtett rabul, ő volt akkor a világ csodája, egész Amerika a lábainál hevert, Imre is odavolt érte, tehát szót értettünk, s évekig leveleztünk. Ő ráadásul hívott feleségestül New Yorkba, náluk lakhatnánk, mondta, de ez így is elérhetetlen maradt számunkra, a piszkos anyagiak miatt. Egyszer aztán jött egy levél tőle, hogy most nyáron gyertek, ha akartok, mert mi innen elmegyünk. Mi nem utaztunk, ő nem írta meg, hová mennek. Elvesztettük egymást, közel három évtizedre, majd az Emlékiratok könyve amerikai kiadása kapcsán megint megtaláltam. Kiderült, egy életen át színházi rendezést tanított a Tel Aviv-i egyetemen, visszajárt az óceánon túlra rendezni és fordította a magyar irodalmat, több Nádast is, én meg írtam egyet s mást, ebből adódott az ötlet, hogy lefordítja két novellámat, az angol címet is, ami körülbelül annyit tesz, hogy „kilépünk önmagunkból”, ő találta meg a kötethez az egyik írásomban. Volt egy kiadóm, amely azt ígérte, kiadja a kis könyvet, de aztán mégse. Ekkor küldte el Imre a kéziratot Prágába Howard Sidenbergnek, aki ott évek óta egy kis amerikai-cseh vállalkozással rendelkezik, ez a Twisted Spoon Press, közép-európai írókat ad ki, s láthatóan elég jól terjeszti.
          E happy and-re csak az vet árnyékot, hogy Imre eltűnt. Miután tavaly nyugdíjba ment, ősszel idehaza Robert Bolt ismert Morus Tamás-darabjából rendezett egy igen fegyelmezett és mélyen humánus előadást a Budapesti Kamaraszínházban, akkor láttam utoljára. Holott az utóbbi években állandó e-mail kapcsolatban voltunk, amikor megjelent a Booklist hasábjain az első ajánló szöveg a közös könyvünkről, lelkesen elküldte. Most meg hiába írok neki, egy sor se jön tőle. Mi történt? Baja esett? A családjában senki se tud magyarul és aligha ismerik hazai kapcsolatait. Holott mindazt, amit a magam kis Faulkner-komplexusáról itt kifecsegtem, neki szerettem volna meggyóni. Előtte valahogy még a hiúságomat se szégyellem.

Pályi András