Azt mondja Márk, aki a legélesebb szemű és alighanem a legkönyörtelenebb kritikus a családban, miután elolvasta a tegnapi naplómat, hogy egész jól elhitetem az olvasóval, milyen jól tudok angolul, még a könyv címét, az Out of Oneself-et is szépen lefordítom, csak az a baj, hogy a végén „happy end” helyett azt írom, hogy „happy and”, ami kész röhej, kilóg a lóláb. Előadom neki, hogy a címet nem én fordítottam le, hanem a fordító maga magyarázta el, honnan vette, de attól még el kell ismerjem, hogy tegnap, nyilván merő hiúságból, igyekeztem elhallgatni, mennyire hülye vagyok az angolhoz. Bár tizennégy éves koromban, amikor a forradalom után az iskolában félévre eltörölték az oroszt, az angolt választottam (akkor még az amerikai indiánok felszabadítását tekintettem az életcélomnak), később azonban inkább a német meg a francia nyelvkönyvek koptatásával voltam elfoglalva, ám annak eredményével se dicsekednék. Mindenesetre Márk ott állt mellettem Prágában – a nemzetközi könyvvásár kapcsán kerültem oda, két éve már –, amikor Sidenberggel megállapodtunk a kötet megjelentetésében, s ő tolmácsolt. Mint ahogy az említett kritikák ügyében is az egész családot mozgósítottam, hisz rajtam kívül végül is mindenki tud valamennyire. Persze, teszem hozzá, az se mindegy, hogy amikor az ember – az író! – a saját hiúságát felvállalja, illetve leleplezi (ez is választás kérdése: fel vagy le?), annak megadja-e a formáját, vagy nem.
          Úgy tűnik hát, tegnap örökzöld témát találtam magamnak, ma sem szabadulok tőle. Az írók általában szeretnek olyasmit nyilatkozni, hogy egyáltalán nem az elismerésért írnak, hanem belső kényszerből, közlésvágyból, önmaguknak stb., de a legtöbbje még a betűtípusra is kényes, amivel a könyvét nyomják, a papírra is, amire nyomják, hogy a borítóról meg a kötésről ne is beszéljek. De így van ez rendjén, szerintem minél komolyabb és elmélyültebb alkotóról van szó, annál inkább foglalkoztatják ezek a kérdések, utóvégre a műbútorasztalosnak se mindegy, milyen fából dolgozik. Nem lenne rossz rendezni egy írói versenyt, a résztvevőkkel az itt művelthez hasonló nyilvános naplót íratva, amiből annak kéne kiderülnie, ki milyen eleganciával képes vállalni és mennyi kegyetlen nyíltsággal képes leleplezni a maga művészi hiúságát, s természetesen az nyerné a versenyt, aki mind a két szempontból felsőfokon teljesít. Nos, tudom én, hogy tegnap korántsem teljesítettem felsőfokon, de igyekeztem. Az elegancia, úgy vélem, jobban ment, a kegyetlen nyíltság, ami a nehezebb, kevéssé. De talán abból is van egy csipet.
          Délután aztán elmentem, megvettem a vonatjegyet, kedden utazom Pozsonyba, a Magyar Intézet, a Kalligram és a Szépírók Társasága közös estjére, ahol eredetileg a Kalligram által szlovákul megjelentetett három magyar regénynek lenne a bemutatója – Grendel Lajos, Kukorelly Endre és Németh Gábor opusairól van szó –, ám Szigeti Laci, a nagy visegrádi szürke eminenciás (és a Kalligram igazgatója) időközben hozzácsapta az enyémet is - bár az csehül jelent meg Brnóban, a Hostnál -, mondván, hogy „ez a kettő valójában egy nyelv”. Vagyis nem a tegnap emlegetett kötetről van szó, hanem a Megérkezés cseh kiadásáról, amely magyarul szintén a Kalligramnál jött ki. Mert hogy ilyen forgandó a világ menete, tavaly egyből két könyvvel is átléptem a magyar kultúrgettó határait, s mind a kettő a cseheknél jelent meg. Véletlen ez, vagy sorsszerű? Eszembe jut, három esztendeje Olomoucba utaztunk Vörös Pistával meg Zoltán Gáborral a könyvfesztiválra, amit a magyar történelemből inkább Olmützként ismerünk, s Brünnben (ezt is inkább így mondom, monarchiabelien) át kellett szállnunk, elmentünk sétálni egyet a városba. Én akkor egészen meg voltam illetődve attól, hogy morva földön járok, hisz a nagyapám, aki eredetileg Pavliček volt és Prágában született, morva famíliából származott, én meg lám, hatvanévesen teszem be a lábam az ő szűkebb pátriájába. S ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy Pavliček-dédapám pedig vasútépítő mérnök volt a Monarchiában, így aztán életében többször is költöznie kellett családostul, míg végül Magyarországon kötött ki, s így lettünk mi Pályiak. Nem azért tudom ezt, mert annyira foglalkoztatna a családtörténet, épp ellenkezőleg, a magam részéről az elemi rokonsági fokokkal is rendszerint bajban vagyok. Van viszont egy másod-unokatestvérem Münchenben, aki agglegény és családfa-mániás, két évente felkeres, kifaggat, hol tartanak a fiaim, melyik iskolába, egyetemre járnak, mindent feljegyez és mindent tud, még a csehországi rokonokat is felkutatta az „óhazában”.
          Mi tagadás, akkor csak jobb híján hívtak meg Olomoucba, tudniillik előtte kapott Kertész Imre Nobel-díjat, s nyilván neki kellett volna mennie, ha képes lett volna mindenhova elmenni; így viszont mi képviseltük Zoltán Gáborral a magyar irodalmat, amely iránt úgymond egyszerre megnőtt az érdeklődés. Kissé kínos és protokolláris volt a programunk, bemutattuk egymást, anélkül, hogy lett volna egyetlen sornyi felolvasható akármink csehül, beszéltünk Kertészről, még szerencse, hogy Vörös Pistának, aki nagy bohemista, volt egy odaillő cseh szövege a magyar irodalomról, azon viszont rövidíteni kellett. De végül is elláttuk a küldetésünket és jól éreztük magunkat. Most, azaz tavaly novemberben, hogy megjelent a regényem a morva fővárosban, gondoltam is, hogy újra meghívnak, utóvégre a fesztivál hivatalos programjában írva áll, hogy különös figyelmet szentelnek a visegrádi országok irodalmának. Nem tévedtem, december elején jött egy e-mail Olomoucból, bizonyos Jitka H. írta alá, puhatolózott, hogy ki tudnék-e menni márciusban a fesztiválra, ahol lenne egy könyvbemutatóm. Visszaírtam, hogy hogyne, szívesen, de ha lehet, hívják meg Vörös Pistát meg a fordítómat, Ana Okrouhlát is. Ekkor azonban érdekes fordulatot vett az ügy. Talán Vöröst nem kellett volna említenem, mert ettől gyanút fogtak, ezek szerint én már járhattam náluk, utánanéztek, s lám, tetten is értek, másodjára is be akartam lopni magam a kiváltságosak közé. Mindenesetre szegény Jitka kénytelen volt mentegetőzni, hogy ezer bocsánat, de a meghívás nem aktuális, mert rájöttek, hogy én már voltam kint egyszer. Válaszoltam erre, hogy bocsánat, de azt hittem azért hívnak, mert megjelent a könyvem. Azért, azért – magyarázkodott tovább Jitka –, de a főnöke szigorúan veszi, hogy ugyanaz az író nem jöhet kétszer, mert kevés a pénz, Vörös Pista persze kivétel, mert ő szükség esetén besegít a magyarországi szervezésbe. Ettől végképp rossz lett a lelkiismeretem, mint a vasfüggöny korában, ha a nyugati határon vizslató vámosok ráleltek a pakkomban holmi tilos vagy féltilos szellemi termékre. Még jó, ha Vörös Pistának nem szúrtam el a jövő évi útját, neki ugyanis addigra jelenik meg az első cseh verseskötete.
          Mennyi hiúság is szorult belénk, úristen, mennyi! És mennyi szentimentalizmus! Miközben könyörtelen, száraz, ironikus műveket gyártunk a világ lapos érzelgősségéről és a nagy hiúság vásáráról. Mi tagadás, előre elképzeltem, hogy ott ülök az olomouci könyves csarnokban, s a morva nagyapámmal kezdem, majd hozzáfűzöm, hogy ezek szerint én most ide hazajöttem, végül pedig talán megtudok valamit arról, hogyan hat rájuk a művem, ez a magyar közelmúlt fonákságairól szóló história. Hát ez elmaradt. Pozsonyban ugyanis semmi sem aktuális ebből a sztoriból. Akár egy nyelvet beszélnek, akár nem, két országról van szó, s a Pavliček nagyapa meséje nem az ő történetük.

Pályi András