1.
Jöjjön akkor a tettre váltott elhatározás, húsz év után újra rendes naplót írni. Kamasz koromban, amikor még szükségem volt a nélkülözhetetlen igazságokra, rajtakaptam valakit, egy illetéktelent, amint éppen olvas egy nekem szánt levelet. Mondanom sem kell, hogy elment a kedvem a naplóírástól is. Pedig addig mániákusan jegyzeteltem mindent, mindenhová. A fizika könyvemben, Ohm törvénye mellé, amit ma is tudok (Ugyanazon fogyasztó kivezetésein mért feszültség és a rajta átfolyó áram erőssége egyenesen arányos), minimum odakanyarítottam az aznapi dátumot, de ha már volt dátum, akkor még mást is. Ha jobb nem jutott eszembe, a tegnapi sorozatból valamit. Nem kell mindig kaviár, Tomász Líven és a francia partizáncsaj, Sántál Teszié összejöttek. Jó volt.
Részítéleteim nem voltak sem ékesszólóak, sem kihívóan eredetiek, de itt csak a dokumentáció volt a lényeg. Aztán leszoktam az archiválásról, ahogy arra már céloztam is. Közel húsz év telt el, amikor Párizsban megpillantottam egy leárazott naplószerű naptárt, Proust portréjával a címlapján, benne 52 illusztrációt, melyek Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamához kapcsolódtak. Meg kellett venni, hisz aznap délelőtt hosszan időztem Zsuzsival a síremlékénél, a Pére Lachaise temetőben.
Nos, azóta újra vezetek naplót, ami nem is napló, olyan, mint egy anyagbeszerző füzete, mely csak a tényekre hagyatkozik. Íme a tegnapi bejegyzés:
Az újság levonatának átnézése – egész nap, hozzájutottam a ma megjelent Depeche Mode új lemezéhez: Playing The Angel, még néhány oldal a Kalligram szenzációjából, Bernhard Kioltás című regényéből, este: T.J. díszbemutatóra invitál, Johanna, Uránia mozi.
Ezekről később.

2.
Előbbre való, hogy megmagyarázzam a címet. Pontosabban azt: miért éppen az Oktogon? A városnak számos véredénye, számos szíve és agya van, mert ez a város egy szörny, de csak egy köldökkel rendelkezik, és ez az Oktogon. Lehet-e egy nyolcszögű térnek kilencedik szöge. Nem lehet.
A Deák tér nem közösségi tér, hiába adták át a Városháza parkot a múlt héten, hiába a közeli Millenáris betonparkja, a Deák tér valójában csak egy közlekedési csomópont. Kizárólag logisztikai funkciója van a Nyugati térnek, ahonnan csak menekülni lehet. Vagy el a városból, vagy még annál is messzebb: a város sűrűjébe, örvényenergiájának a központjába, az Oktogonra.
De addig is a Városháza parkról valamit. Szerény vállalás. A fák adottak, a fű csak jelzésértékű, kis buckák utalnak arra, hogy milyennek kéne lenni az egész parknak: füvesnek, persze. Ehhez képest minden csupa macskakő. Ilyen alapon keresztülsétálhatnék, mondjuk a Szondi utcán is, az is egy macskakő-tenger, amelyre ugyanúgy ráférne a továbbgondolás. Ennek ellenére sajnálni fogom, amikor a parkot gondos kezek eltűntetik, átadva a terepet valamelyik befektető csoportnak. Már most lobbizni kéne, hogy maradjanak meg a füves buckák, maradjon meg a park.
A semminél, azaz a Károly körúton lévő semminél jobb, ahol akkora a forgalom, hogy a felhőket is kiterelte innen.
Ha már szót ejtettünk a Nyugatiról, mérjünk pörölycsapásokat rá: de ne most!
Majd holnap. Akkor is aktuális lesz. Érinteni fogom, ahogy az Oktogont is. A két tér között lakom ugyanis, derüljön ki végre. Az Oktogonhoz valamivel közelebb, és persze a szívem is inkább arra húz.

3.
Beszélni kéne még a Playing Angelről, arról, hogy négy év után új lemezt publikált az a popkreatúra, mely a mai napig, városképileg is igazoltan van jelen az Oktogonon, a Deák térten, az egész városban, és persze az országban is. Ez a „beatle-mánia” már több, mint húsz éve tarja magát. A tüzérségi előkészítést nálunk a Some Great Reward című, 1984-es lemezük végezte el, különös tekintettel az olyan csodafegyverekre, mint a People Are People, a Master And Servant, vagy éppen T.J. egyik kedvence, a Blasphemous Rumours.
De tetszett-e a Johanna, jut eszembe, melynek librettóját részben T.J. jegyzi...
A Playing The Angelről is holnap. Ahogy a Kioltásról is.
Tetszett. Főleg a vállalkozás heroikussága ragadott meg. Mint várvédők kirohanása. Jó estét Budapest, hello everybody! Operafilmet készítettünk, szeretnénk, ha szeretnének. A fél világ a lábaink előtt hever, de szunnyadó becsvágyunk azt mondatja velünk: itthon szeretnénk szentté avatni Johannát.
A Werckmeister harmóniák óta ilyen szuggesztív képi - és nyelvi erővel nem készült magyar film.
Adnak a meghívó mellé egy nővérkét ábrázoló mangás öngyújtót, ez is mennyire rendben van. Majd haza, keresztül az egyre hidegebb városon, gyönyörködni a megállókban várakozók ártatlan derűjében, haza, hogy még egyszer meghallgassam az angyali üdvözletet.

Poós Zoltán