hirdetés

Az örök almák – Ádám, Newton, The Beatles, Jobs

2014. december 13. - Turós Margaréta

Végre a negyedik kontinensen, az alma csodavárosában, ahol minden lehetséges. New York, az amerikai álom, több mint hárommillió emigránsnak illúziómenedéke. - Turós Margaréta naplója.

hirdetés

Végre a negyedik kontinensen, az alma csodavárosában, ahol minden lehetséges. New York, az amerikai álom, több mint hárommillió emigránsnak illúziómenedéke. Első élményem a metrón az volt, amikor a Jamaica negyednél kicserélődött a népesség, csak feketék váltották Benettonékat. Hangosan rappeltek, lollypopot árultak, volt, aki csak az „Éhes vagyok!” mondatot ordította megállás nélkül. Nem is értettem: ez már a piacgazdaság része?

Jókedv és kívülállóság. Why not?

Második meglepő élményem az volt, hogy a nagyhéten a metróban sokan imádkoztak: rózsafüzérek, fagyöngyök, virtuális bibliák az Iphone-okon stb.

Az utcán pár száz méteren keresztül magukban beszélő embereket láttam: „Hová is menjek, melyik metrómegállóhoz?” – de csak önmagától kérdezi, félig hangosan mormolva. Hiába, hatalmas ez a város, senki nem hallja meg az embert.

Egyre többen vannak a magány gyermekei, ebben a nagy színes világvárosi tumultusban.

Lesétálok a sakktábla struktúra betű-szám utcáin a Central Parkba.

Fekete piros melegítős férfi bemutatót tart a többi rapperrel, átugorják egymást, táncolnak, tapsolnak, aprót gyűjtenek, és amikor vége az előadásnak és a turistatömeg elvonult, ölbe veszi padon ülő kislányát és mosolyog. A szegénység is lehet derűs.

Egy hölgy elegánsan sétáltat egy nagyon szép babakocsit, benne egy elkényeztetett kutyával. Ennyire nagy lenne a baj, vagy ennyire korlátoltak vagyunk mi, európaiak?

Az öreg indiai szomszédom már annyira asszimilálódott, hogy amikor megpillant engem, azt kérdezi: „Hi, how are you today?” – és miközben azon gondolkodom, hogy melyik élményemet is meséljem el, már ott is hagy, és besuhan a finom curry masala illatba, a bérelt lakásába. Csak köszönt amerikaiul, pedig azt hittem érdekli, hogy vagyok ma.

Az egyik ismerősöm meséli, amikor meglátogatom, hogy bulizni ment este, csinos, szép és okos is, nyomban ráragadt néhány, biztosan amerikai állampolgársággal rendelkező fiú. Tetszett nekik a bájos magyar lány, vidáman beszélgettek, táncoltak, de amikor a lány mit sem sejtve megemlítette nekik, hogy ő nem turista, hanem emigráns munkavállaló, a fiúk nyomban felkeltek az asztaltól és faképnél hagyták.

Kik ezek a kelet-európai emigránsok? Általában egyetemet végzett emberek, akik egzisztenciális kényszerből, akár feketén is kiszolgálják az amerikai társadalom igazi haszonélvezőit. 

Van azonban egy másik réteg is: az asszimilálódott, állampolgárságot kapott emigráns, az úgynevezett amerikai állampolgár. Ő magas fizetésért dolgoz cégalkalmzott, néhány éven belül hitelre veszi meg a lakását és az elegáns autóját. Partikra járhat és találhat egy másik magányos emigráns társat magának.

Mindezt addig, amíg el nem árasztja a honvágy, a korábban jó mélyre elrejtett szülőföld/nyelv/barátok triptichonja. A jóléti társadalom mágnese mindig visszahozza, de az igazi nevetést és a könnyeit ottfelejtette a szülőföldjén. Ha egyszer újra megtalálja, már nem tudja feledni: valami ottmarad a lelkében, mint Charles Foster Kane állampolgár rózsabimbója Orson Welles klasszikus filmjében. Gyermekkora csillagait már csak ott találja meg, az alatt a várakozó otthoni ég alatt.

Látok egy plakátot: pár óra múlva kezdődik a Harlem Gospel koncert egy klubban, nem messze. Ott a helyem, jövök Uncle Sam!

A Harlem Gospel még mindig Amazing Grace, a Times Square még mindig Miki egér és halogénreklám.

Következzék a Metropolitan.

A Metropolitan az európai remekműveket őrzi az amerikaiak mellett, bár az előbbiek kicsit kopottabbak. Hogy pár száz évvel ezelőtt mi volt e helyen, erről inkább nem gondolkodom.

A Natural History Museumba alig megy be valaki, pedig ingyenes és megtalálhatók az ős amerikaiak gyönyörű tárgyai: sámándobjaik, mokaszinjaik, hímzett kabátjuk és tollas fejfedőjük, valamint egy-két törzsfőnök egyetlen mondatos bölcsességei.

Ők voltak azok, akik utolsó pillanatig védték a kultúrájukat, mint ősi amerikait. Mára belső emigránsokká váltak az unokáik is, a saját hazájukban.

Nekem úgy tűnt, hogy ma már Harlem és Bronx – főképp az afroamerikaiaké; Queens – az ázsiai amerikaiaké és a latin-amerikaiaké, az indiánoké; Brooklyn – a zsidóké és kínaiaké; Manhattan egy része a kínaiaké és olaszoké; Long Island pedig a korai amerikaiaké.

Az emigránsoknak köszönhetően New York a világ egyik legszínesebb városa.

New York maga a boldogság. Felejthetetlen élmény, csak mi elfelejtettük, hogy is van az, amikor csak élvezni kell az örvényt, mert állandóan benne vagyunk a magunk körforgásában.

A többit meg ki tudja?

Hiszen lehet boldog az ember egy mezőn, egy erdőben, egy sivatagban vagy egy ötvenemeletes toronyházban is. Kinek mi az „Amerikája”, nem?

„Hi, how are you today?”


(A képeket és a videót a szerző készítette)


Turós Margaréta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.