Szép vasárnapunk van. Diszkóhuligánék honi és germán ifjakból álló kemény hada már hajnalban eldübörögött házunk előtt a drága táncplacctól a direkt e fogyasztóréteg számára non-stop nyitva tartó, neonlilába öltözött olcsó sarki kocsmáig meg vissza. Csak négyszer hallottam telitorkú heilezést meg furcsa vad nótákat, ám szerencsére még hajnali kettő tájt, sikerült visszaszenderegnem. Ma nincs mittoménmilyen mámorban fetrengő alig-nagykorú a járdán. Kivételesen senki nem kínálta meg kerítésünket anyagcseréjének savas illetve lúgos kémhatású termékeivel és az előrelátó családtervezésnek sincsenek kézzel fogható nyomai. Nem törték be a környező kirakatok egyikét sem, pedig az kedvelt időtöltése az aranyifjúságnak éji órán, dafke. Éjszakám tehát viszonylag nyugodtan telt, tizenegy óra tájban el tudtam aludni a közeli táncoldából kihallatszó, leginkább tachycardiás sprinter mellére szorított fonendoszkóp-zörejhez hasonló monoton basszusritmus ellenére is. Ez sem mindig sikerül. Most, hajnali fél hétkor is verődik még a tamtam, s ez írás közben meglehetősen zavar. Ez itten Siófok, buliváros. Persze nem csak a turisták miatt az. Szorgalmi időszakban a városvezetőink által drága beruházásokkal kényeztetett leendő magyar értelmiség színe virága, helyi főiskolás hallgató (?) kecses hölgyikék és uracsok művelik ugyanezt, plusz hajigálják a szeméttároló edényeket a Sió-csatornába bele, aggatják szuper elasztikus zacskócskában örökítő anyagukat a mi kerítésünk rácsozatára is, és szemetelnek, szemetelnek... A hely szelleme büntetőjogi felelősség híján van persze.
Reggel van, gyönyörű. Reggeli habos kakaó, egy zsemle vajasan, napszínű mézzel. Akác.
Mivel ma reggel nagyon örülök (nem tudom, minek) ebben a netnaplóban az örömről fogok mesélni nektek, mely kezdetben vala és végezetül is az van, ha szerencsés az ember, mondják a felettébb okosok. De én bizony azt mondom néktek, az örömért keményen meg kell dolgozni. Mert örülni nem mindenki tud, gyerekek. Nem bizony. Veleszületett ösztön ugyan, feltétlen reflex, szokták mondani, hogy örül, mint szopós gyerek a csecsnek, meg mint majom a farkának, de ezt a képességünket, mintha az örök élet szépséges virága lenne, sokan akarják megkaparintani tőlünk: frusztrált nevelők, hisztérikák, szebbek, gyorsabbak, magasabbak, erősebbek, és kamaszkoráig legtöbbünk tehetetlenül el is engedi. A szerelemben találja meg újra, már aki nem fél nyitott szívvel járni a világban, ami rejt magában némi kockázatot, lelkünk köznapi páncélja nélkül ki vagyunk téve mindenféle sérülésnek, mint a meztelen csiga, ám ha a rutinemberekhez hasonlóan mi is bezárkóznánk, művészet nem lenne egyáltalán, asszem. Hegeink lassan gyógyulnak, az alkotás folyamata szárítja be őket. Másrészt az alkotók, mindenféle művészek meg csepűrágók képesek szerelem nélkül is örülni, csak úgy, mindennek, akárminek, mintha csiklandoznák őket, ha kedvük tartja (tartja!), persze nem normálisak, de ezt már tegnap is mondtam.
Minek örülök? Tényleg minek?
Ma reggel a macskánk felmászott a lugasba, csak úgy, a maga gyönyörűségére, és a szőlőkezdeményeket nyalogatta, mert azok harmatosak valának. Pedig lenn is talált volna folyadékot, tejet nevezetesen, meg a fű is nedves volt, láb még nem tapodta, neki mégis az égi izé kellett. Meg lehetett volna zabálni. Aztán öröm a zene is. Tegnap fordítás közben a Judita Triumphanst hallgattam Vivalditól. "Quo com Patriae me ducit amore / Libertatis dulcissima spes, / Summo ductus a caeli fulgore / Tuto pergat classica pes" - énekli a csillogó szoprán Juditha, és az asszonyember (ez én lennék) csak ráfekszik a zenére, a hangra, hanyatt, mint az uszodában a feszített víz tetejére, mikor az úszómester rettenetére vízi hullát játszom, és hagyom sodortatni magam, nézem a tükröző-csillogó kék betongerenda-plafont, itthon a fehéret. Orgazmust lehet kapni ettől a zenétől. Meg Rácz Aladártól, mármint ahogy például Scarlatti F-dúr szonátáját játssza, meg Bach Goldberg-variációitól, és Mozart Koronázási miséjének Agnus Dei tételétől, és még sok más darabtól, de nem sorolom tovább, mert még ennél is jobban megorrol rám az igazi szerelem, hogy a leghozzáférhetőbb pótlék-boldogságforrást reklámozom itten.
Van másik:
Arundhati Roy indiai író (nő) a boldogság definícióját adja Az apró dolgok istenében. Egy rövid mondat az egész. Az eleje társadalmilag tiltott, szép szeretkezéssel gyönyörködtet. A folytatás pedig ez: "...és Ammu útján (mely az Öregedés és a Halál felé vezetett) kicsiny, napos rét bukkant elő. Kék pillangókkal ékített rézfűvel. Mögötte szakadék." Alig van teljesebb, szép magyarázat.
És még egy:
Pénteken lesz hét éve, hogy Csalog Zsolttal még újságíróként a boldogságról is beszélgettem. Ültünk az acsai faház teraszán, mögöttem kamera, operatőr. A "Tavaszra minden rendben lesz" kötetéből az Orbis Sensualium Pictus, a'vagy a' látható Világ, a'mellyet össze-állétott először Joannes Amos Comenius Sáros Patakon 1658, most pedig újólag a' változott dolgokhoz igazéttatott serdültebb ifijaknak, magyarul, Pesten, 1966 című írás részleteit olvastattam vele, és kérdeztem bele riporteri hebehurgyán. Úgy volt, hogy két héttel később megmutatom neki a vágott, kész anyagot, de már nem lehetett. Augusztus másodikán temették. Köszönöm neki, hogy tudhatom: "És végezetül vagyon az Öröm és az Öröm vagyon. És mindenek fölött vagyon az Öröm. És te tudjad, hogy az Öröm vagyon."
Én ezt tudom és folyton tanulom.