hirdetés

Az eljövetel

2012. augusztus 27. - József Attila Kör

A baj viszont az, hogy én komolyan azt gondolom, az irodalom onnantól irodalom, hogy újra feltalálja a világot, és igen, mi minden nyáron nekilátunk ennek közösségileg is. Most épp holnap, itt a Badacsonynál, egy faluban, ahol néha még azért is feljelentenek minket, mert kimegyünk fagyizni, de akkor is. - Ezen a héten a most zajló JAK táborból olvashatnak műhelynaplót, az elsőt Simon Mártontól.

hirdetés

Esteledik, ez van. Augusztus és nyár vége meg ez az esteledés, én pedig egy Badacsonyra néző teraszon iszogatom a mai első hosszúlépést, ahogy azt kell. Madárhangok jönnek – van ez a működés a tájban, aminek ez a rendszerzaja, nagyszerű egyébként, az nem kérdés. Plusz tücskök, az is kell. Meg egy motor, megy a motor a ház előtt. Elfér. Sárgul az ég, csak így magának, jobban elvan, mint én itt a gép mellett, sárgul és sötétedik, a hegy lábánál a seszínű víz, mint egy délibáb – így szemre a szomjhalál szélén se indulnék el érte. Lehet, hogy nem hiszek eléggé a Balatonban. Kis szél is akad. Esteledik, ez van, ez az esteledés. Meg az augusztus és a nyár vége.



Nem hinném, hogy ez már a hosszúlépés hatása, de kimondottan meditatív lettem most, kis híján Zen buddhista, bár lelki felkészültségem kétségkívül igen silány. Telve vagyok örömökkel, vágyakkal és haraggal meg mindennel ami Buddháéknál tilos, ez pedig akárhogy is nézem, egy elég para újjászületéshez lenne csak elég. Szúnyog lehetnék maximum, esetleg kabóca, talán ha mázlim van: közepes madár a tájban, rossz esetben egy crossmotoros kiskamasz segge alatt a műbőr ülés. Mert megérdemlem. De hát egy ilyen nyár után, a Sárkány évében, Szigligeten, JAK tábor előtt egy nappal esélytelen lenne az ellenállás. Az érzések sátánian felkacagnak, én meg reménykedhetek, hogy holnap nem üt agyon egy cserepes muskátli és nem születek ujjá süketnéma cickányként – büntiből az egészért.


Ahogy sötétedik az ég, a Badacsony fényei kiélesednek, mint a csillagok. Páratlan a látvány, kár, hogy esti fotót nem nagyon van értelme csinálni róla. Tavaly augusztus óta vártam egyébként, hogy újra lássam. A tavalyi nehéz és szép nyár vége óta, amit valamiért össze sem lehet hasonlítani az ideivel mégsem, pedig fény és árnyék az jött, sőt, ömlött végig mindkettőn hibátlanul. De a tavalyi szép után az idei szép valami egészen más volt, ez tényleg a Sárkány éve, a nyár pedig a Sárkány nyara. Öröm, vágy, harag. A fellépések a fesztiválokon a dögletes melegben, orrvérzésig és utolsó fillérig, mint egy Gogol Bordello home video, csapkodva az asztalokat, borogatva a fröccsöket, életemben először piásan színpadon (érdekes volt), menni, jönni, csinálni, hetente néha háromszor, mint egy mókuskerék. Közben pedig a tenger, egy teljes hét tökéletes nyugalom. És ezt az egészet belengte a slam poetry, ami drogom lett és ételemitalom, bolondja-rabja-betege vagyok, ahogy Luki papa mondaná. Ez volt végső soron a 2012-es nyár: a slam poetry eljövetele.



És ha össze kéne foglalnom mi ez: a slam az a költészet, amivel nem ciki kiállni 500 ember elé sem. Ez a kijelentés persze implikálja azt a nagyon necces mondatot, miszerint a költészet ciki, de ez puszta félreértés: a költészet semmilyen formában nem ciki, a dilettáns, béna felezőnyolcasoktól kezdve a széttrancsírozott, unalmassá silányítva tanított klasszikusokon keresztül a Holmiig vagy a Jelenkorig. Semmilyen formában. A költészet k..va jó. A hangsúly csakis a kiálláson van. A kortárs költészet durván saccolva 65-70%-ban alkalmatlan arra, hogy felolvasva hasson, nem véletlenül félhalott a felolvasások műfaja, mint olyan. Hat, persze, csak nem úgy, mert alapvetően és végérvényesen az írásbeliség felé tolódott el – vannak persze felolvasva is döbbenetesen jól működő szerzőink, ez azonban ott szinte sosem cél, maximum szerencsés véletlen. A slam poetry azonban mindenekfölött előadói műfaj, ez az a fajta vers, ami arra készül, hogy kiállj vele az emberek elé. Ez leginkább olyan, mint a Hyde Parkban a szónokok köve, ahol mindenki azt mond, amit csak akar. És léteznek praktikus fogások meg műfaji sajátságok, nyilván, amikkel érdemes élni, szabályok azonban nincsenek. Legalábbis formai megkötések, egy szál se. Más szabályok vannak, amikor verseny van, mert szokott lenni, ott van időkorlát, ilyesmik, de az más tészta. És hát úgy áll a helyzet, hogy ez most egyre népszerűbb. Mondjuk úgy, hogy egy csapásra bekerült a köztudatba – az egy csapást egyébként Pilvakernek hívták, de erről majd máskor. A slam poetry mindenesetre végérvényesen és megkérdőjelezhetetlenül: itt van.



És most elsőzör az idei JAK táborban lesz slam szeminárium is. Munka lesz, nem csak játék és mese, meg öröm, vágy és harag, buddhisták rettegjetek. Mi tartjuk egyébként ketten, a Závada Péter meg én. Igaziból végtelen hálával tartozom a magyar slam poetry-s közösség nevében a JAK elnökségnek, amiért megszavazta ezt a szemináriumot és kiállt emellett az épp most megszülető műfaj mellett – ez egy nagyon fontos lépés, mindannyiunknak, minden szempontból. Író-olvasó emberként tisztában vagyok a dolog gyengeségeivel és gyermekbetegségeivel is, ez természetes, és nyilván tudom, hogy fényévnyire vagyunk még attól, hogy a magyar költészeti hagyomány teljes jogú tagjaként tekintsünk a slamre. Viszont az, hogy a dolog végkimenetele csakis ez lehet, számomra nem kérdés. Innentől pedig azért nehéz folytatnom, mert nem tisztem nyilatkozni annak a bő két tucat embernek a nevében, akik a magyar slam poetry-s csapat gerincét alkotják. Ami ezután jön, az tehát a magánvéleményem.



Azt gondolom, hogy a slam poetry nem alternatívája a kortárs költészetnek, hanem része. Azt gondolom, hogy az irodalmi kánonon kívüli hivatkozási pontok és a nem-irodalmi referenciák nem érvénytelenítik, sőt, kimondottan külön érdekessé teszik ezt a műfajt. Azt gondolom, hogy nem kell most a magyar költészet egészének nyaktörő tempóban nekilátni slam szövegeket gyártani, viszont abban is biztos vagyok, hogy egy olyan műfajnak a figyelmen kívül hagyása, ami egy-egy eseményen százakat mozgat meg, akik csakis azért jönnek el, hogy szövegeket halljanak (legtöbbször zene nélkül), olyan luxus, amit nem engedhet meg magának a jelenkori irodalom. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy vannak, nem is kevesen, akiket önmagában taszítani fog a dolog népszerűsége, sőt könnyedsége, és természetesen mindenkinek szíve joga ez az öngyilkos sznobéria. Ehhez viszont főleg sok szerencsét tudok csak kívánni, de ez már tényleg, szinte biztosan a hosszúlépés. Meg a részegítő Badacsony.



Kezdődik a JAK tábor. Végződik a nyár. Fordulóponton vagyunk. Vannak nálam kevésbé izgága emberek, a Tolvaj Zoli azt mondaná, hogy egy marsikus barom vagyok :), apám meg azt, hogy ne akarjam újra feltalálni a világot. A baj viszont az, hogy én komolyan azt gondolom, az irodalom onnantól irodalom, hogy újra feltalálja a világot, és igen, mi minden nyáron nekilátunk ennek közösségileg is. Most épp holnap, itt a Badacsonynál, egy faluban, ahol néha még azért is feljelentenek minket, mert kimegyünk fagyizni, de akkor is. Mert ettől a feltaláló próbálkozástól nyár a nyár, nem pedig csak kilátástalan, idióta hőség, és ettől a próbálkozástól este az este, nem pedig annyi, hogy végül úgyis jön a sötét. És megeszi még a hegyet is.

Szóval akkor kezdhetjük?


Simon Márton


József Attila Kör

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.