Este hat óra ötvenegy van. Csak egyszer mozdultam ma ki. Csomag hosszú szálú dohányt vettem; itt, a Délinél az egyik nagy trafiknál; hozzá vékony cigarettapapírt. Azóta sehova.
Pat Metheny dalai repeat all módban siklóernyőznek a sötétedő szobában.
Még nem emlékszem rá, mi történik eztán ma este.
Jövő időben, "azt hiszem"-ekkel folytatom.
Azt hiszem, le fogok menni kocsmába.
Mostanában - újra - nem tudom itthon tölteni az estéimet.
Azt hiszem, ma is le fogok menni.
Át az ötössel, vagy a hetvennyolcassal az Erzsébet-hídon.
Az Attila úti buszmegálló mögött a parkban fogok bóklászni. Várom a buszomat, s hol az eget bambulom majd, hol a lámpafénynél próbálok az ott álló egyetlen gesztenyefa gumócskáiból gyűjteni. Lesz talán kilenc is akkorra; vagy tán fél tíz. Arra fogok majd gondolni, hogy nem nagyon járhat ellenőr, úgyhogy nem hiszem, hogy kezelném majd a jegyemet.
És ha lesz hely, lecsücsülök. Lehetőleg egy kibillentett ablak alá, és azt hiszem, arra fogok gondolni, gyönyörű ez az út. Nézdegélem a parkokban a magukat non-stopok gondoskodására bízó sörözgető férfiakat, meg a buszra fölpattanó, egymást is alig ismerő egyetemista gólyákat. Lehetséges, hogy üveg pezsgővel szállnak majd ők föl - így képzelem most -, s a nevetgélő, becsípett lányok majd aprókat kortyolnak, míg a híd előtti pirosnál ácsorgunk. A fiúk meg talán konzervsörökkel hahotáznak - egymással szintén csak most ismerkedve - valami agyament viccen.
A forgóban talán egy sikerember álldogál majd. Talán Osho tanaiba dugja majd boldogtalan orrát, hogy szupervájzori ténykedéséből lehetőleg minden, de minden aznapit elfelejtsen.
És lehet, én kinézek majd az ablakon, s talán azt fogom vizslatni, nini, eltűntek a vidám társaságok a ráérős sétahajók asztalai mellől. Mégis, azt hiszem, azt fogom gondolni, olyan mindegy. Mert amikor a folyónak ilyen az illata - amilyennek, úgy képzelem, érezni fogom -, akkor tulajdonképpen olyan nagyon mindegy minden.
Aztán a belvárosban majd kiugrom, és kicsit tekergek még erre-arra, mielőtt beülnék valahová. És azt hiszem, eszembe fog jutni Ginsberg, meg Sylvia, Sylvia Plath. A jól öltözött hölgyek és uracskák láttán, amint a teraszokon csevegnek, míg elhaladok mellettük, ők fognak eszembe jutni.
És azt hiszem, nagyon friss szél fog akkorra fújdogálni, és a divatos asztalokon a mécsfények lángjának táncikálását fogom figyelni. Meg a színültig töltött, vastag falú tequilás poharakat és a nagy korsó fekete söröket.
Aztán behunyom a szemem, s mire kinyitom már ott leszek az egyik helyemen. A tornacipőm visz majd oda. A szára fölött Cartman pislog. (AY, CUT THE CRAP!) És tudom, nem fogok sokat inni. Mostanában nem szoktam.
Csak annyit, hogy álomtalan legyen az éjjel. Annyit, hogy ne változzon egyik karom se olyanná, amilyen a spánielek csonkított farka. Néhány megmaradt csontocska, szánalmas csóválás. Hogy ne változzon ilyenné a bal karom, rögtön, amint a vállamból épp kibújik, csak annyit. Kevés bor, nahát, és kevés pálinka.
És majd meg fogok jegyezni mindent, amit ott éltem.
De most még nem emlékszem erre.
Csak arra, hogy valami, remélem, talán végleg megváltozik.

(P.s.: Sáná tová.)