hirdetés
2009. február 13.
Babona
2009. február 13. - Szirtes András
Kiki Smith-tel akkoriban nagy szerelem dúlt köztünk és ő - bár még villanyszerelésből meg szendvicskészítésből élt, - már kezdte művészi karrierjét építgetni, s ennek egyik eklatáns példája volt az a számomra rémítő arckép, amit a fekete bőrdzsekin, a hátamon hordtam.
Sosem voltam babonás, de amikor minden hajnalban és alkonyban felmentem lifttel a World Trade Center tetejére, hogy az „UFO” filmemet forgassam, még 1987-ben, akkor láttam, nincs a liftben 13-as gomb. Tehát nincs is 13-ik emelet? – kérdeztem meghökkenve.
A két göndör hajú, feketebőrű liftkezelő kamaszlány csak mosolygott rám. Bólogattak hevesen. New Yorkban, a legtöbb házban kihagyják a 13-as emeletet és számot babonából. Amúgy is megkedvelt a két csaj, mivel rajtam egy punk bőrdzseki volt, aminek hátára az akkor divatos „Ördögűző” című film főszereplőjének arcképe volt festve. Imádták a filmet, a képet. Meg akarták venni a dzsekit. Mondtam nem eladó, mert kedvesemtől kaptam kölcsönbe, és ő festette rá a képet, úgy hogy én ebben a funkciómban műtárgyhordozó élő reklámfelület vagyok. Kiki Smith-tel akkoriban nagy szerelem dúlt köztünk és ő - bár még villanyszerelésből meg szendvicskészítésből élt, - már kezdte művészi karrierjét építgetni, s ennek egyik eklatáns példája volt az a számomra rémítő arckép, amit a fekete bőrdzsekin, a hátamon hordtam.
Így utólag 22 évvel később kissé fura ez a babona dolog. A 13-as liftszám és emelet hiánya, az „Ördögűző” főszereplőjének arcképe a hátamon, és a két fekete jányka éppen a WTC hajnali és alkonyi liftezésében. Ki tudta akkor, hogy ma már nem tudnám leforgatni azokat a snitteket onnan?
Épp ma este lesz itt Brüsszelben a Nova-Cinemában ennek az „UFO” című filmemnek a bemutatója este tízkor. Furcsa érzés lesz látni azokat a kockázásos snitteket a torony tetejéről, ami már nincs ott és mindezt épp ma, pénteken, 13-án.
Remélem nem fog átfutni közben egy fekete macska az úton, míg beérek a moziba.
Azt is remélem, hogy ha kéményseprővel találkozom - bár itt Brüsszelben még nem láttam, de ki tudja - akkor majd gyorsan megfogom egy kabátgombomat, és valami szerencséset kívánok. Ráadásul reggel véletlenül kifordítva vettem fel a trikómat, ami ha jól tudom szintén szerencsét hozhat. Egyszóval nem vagyok babonás, de azért, ha tehetem, nem mozdulok ki, estig. Egyébként is randa szürke az ég, nyirkos havas esőt kavar a szél, és jól érzem magam itt Julienél. Elég fárasztó lesz a mai este, sok régi baráttal, ismerőssel beszélgetni, mosolyogni, no meg a protokoll a hülye magyarokkal, akiket élből meggyűlölök mindig idekint. Látom az idekint élő EU-s meg egyéb hivatalnokokat, mennyire kicsinyesek. Ilyenkor francia barátaim előtt igazán elszégyellem magamat miattuk.
Már New York-i kétéves tartózkodásom alatt is kialakult bennem az a feltételes reflex, hogy ha magyar szót hallottam gyorsan átmentem az utca másik oldalára, hogy ne kelljen még véletlenül sem velük találkoznom. Érdekes hogy a lengyelek, olaszok, írek, arabok, zsidók, cigányok, afrikaiak, indiánok, németek, angolok, franciák, ázsiaiak, s majd minden népség, ha hazájuk fia megérkezett a nagy olvasztótégelybe, New Yorkba, rögtön segítő kezet nyújtottak neki. Szállást, kaját, ruhát, meleg otthont adtak, még némi zsebpénzt is az induláshoz. Aztán állást szereztek a kezdő haza-fiuknak, lányuknak. Befogadták őket, mint egy igazi család.
A magyarok bezzeg! Hányszor kellett megélnem, hogy pöffeszkedő fensőbbséggel kioktattak, milyen nehéz is itt az élet, közben önmaguk dicsőítésétől elkápráztatva magyarázták, milyen kemény sorsom lesz, de eszükbe sem jutott, hogy megkérdezzék, vajon van-e valamire szükségem? És tökmindegy volt ám, hogy fajtám béli zsidóval, vagy másféle magyarral futottam össze. Az is mindegy volt, hogy melyik disszidens generáció tagjaival: a második világháború előtt vagy alatt, vagy a 45-49 közötti, vagy az 56-ban, vagy a 68-ban kivándoroltakkal, vagy az utána érkező úgynevezett ellenzékiekkel találkoztam.
Egykutya volt nekem mind. Nagyképű, önelégült, pöffeszkedő seggfej.
El is döntöttem akkor, soha nem kezdek magyarokkal külföldön.
Hát itt is igyekszem tartani ezt.
Amúgy is gyűlölöm ezt az egész EU-s gittegyletet. Negyvenezer bürokrata, adminisztrátor élősködik az EU-ban. Veszi fel nem kis fizetését. És mit csinálnak vajon? Fogalmam sincs.
Miért kell lekoppintanunk az Amerikai Egyesült Államok mintáját? Európai Egyesült Államok? Hogy ne legyen háború köztünk, hogy elveszítsük amúgy is törékeny nemzeti identitásunkat? Hogy megfeleljünk a lassan egész Földünket behálózó multicégeknek?
Ráadásul ezen a negyvenezres heretömegen belül a magyarokra csak lemondóan legyintenek a többiek. Mert azért itt is ám előjön a mi szép kis habitusunk. Azt mondják a többi náció bürokratái: Csak a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!
Egymással ennyire ellenségeskedő, marakodó népet, küldöttséget, mint a mienk, még nem láttak. Ezért is riadnak meg tőlünk. Hát nem is vagyok elégedett az itteni - a magyar politikai életből, jó zsíros állásba száműzött „zombikkal”. Mert ezekkel már beszélni sem lehet ám. Felveszik a semmitmondó álmosolyt, bólogatnak hevesen, de látni, egészen másutt jár az agyuk. Csak azon dolgoznak, hogy minél több ingyenes partin vehessenek részt, ahol beihatnak, bezabálhatnak, s közben kuporgatják nem kevés, több ezer eurós havi fizetésüket, hogy majd, ha vége az „aranyéletnek” odahaza befektessék, meggazdagodjanak belőle.
Már az újgenerációs, fiatalos lendületű huszon-és harmincéveseken is látom, ahogy minden gesztusukból sugárzik a gyors meggazdagodás ihletett vágya.
Külön mutáns emberforma ez, a maga mentalitásával, túlélősdiségével.
S mindezek a kitelepített, volt politikusok, meg „csókosaik”, itt, talonba téve a mi pénzünkből dőzsölnek, használnak benzinpénzt, protokoll kocsikat, reprezentációs keretet. Belterjes bulikat csapnak, ahol természetesen a háttérben építgetve kapcsolatrendszereiket, jó üzleteket is kötnek. És persze mindeközben hevesen pletykálkodnak, marják egymást.
Még szerencse, hogy csak kamera van a kezemben és nem fegyver!
Bár ma péntek van, és 13-a!!!
No nem kell betojni, nem vagyok babonás.
A két göndör hajú, feketebőrű liftkezelő kamaszlány csak mosolygott rám. Bólogattak hevesen. New Yorkban, a legtöbb házban kihagyják a 13-as emeletet és számot babonából. Amúgy is megkedvelt a két csaj, mivel rajtam egy punk bőrdzseki volt, aminek hátára az akkor divatos „Ördögűző” című film főszereplőjének arcképe volt festve. Imádták a filmet, a képet. Meg akarták venni a dzsekit. Mondtam nem eladó, mert kedvesemtől kaptam kölcsönbe, és ő festette rá a képet, úgy hogy én ebben a funkciómban műtárgyhordozó élő reklámfelület vagyok. Kiki Smith-tel akkoriban nagy szerelem dúlt köztünk és ő - bár még villanyszerelésből meg szendvicskészítésből élt, - már kezdte művészi karrierjét építgetni, s ennek egyik eklatáns példája volt az a számomra rémítő arckép, amit a fekete bőrdzsekin, a hátamon hordtam.
Így utólag 22 évvel később kissé fura ez a babona dolog. A 13-as liftszám és emelet hiánya, az „Ördögűző” főszereplőjének arcképe a hátamon, és a két fekete jányka éppen a WTC hajnali és alkonyi liftezésében. Ki tudta akkor, hogy ma már nem tudnám leforgatni azokat a snitteket onnan?
Épp ma este lesz itt Brüsszelben a Nova-Cinemában ennek az „UFO” című filmemnek a bemutatója este tízkor. Furcsa érzés lesz látni azokat a kockázásos snitteket a torony tetejéről, ami már nincs ott és mindezt épp ma, pénteken, 13-án.
Remélem nem fog átfutni közben egy fekete macska az úton, míg beérek a moziba.
Azt is remélem, hogy ha kéményseprővel találkozom - bár itt Brüsszelben még nem láttam, de ki tudja - akkor majd gyorsan megfogom egy kabátgombomat, és valami szerencséset kívánok. Ráadásul reggel véletlenül kifordítva vettem fel a trikómat, ami ha jól tudom szintén szerencsét hozhat. Egyszóval nem vagyok babonás, de azért, ha tehetem, nem mozdulok ki, estig. Egyébként is randa szürke az ég, nyirkos havas esőt kavar a szél, és jól érzem magam itt Julienél. Elég fárasztó lesz a mai este, sok régi baráttal, ismerőssel beszélgetni, mosolyogni, no meg a protokoll a hülye magyarokkal, akiket élből meggyűlölök mindig idekint. Látom az idekint élő EU-s meg egyéb hivatalnokokat, mennyire kicsinyesek. Ilyenkor francia barátaim előtt igazán elszégyellem magamat miattuk.
Már New York-i kétéves tartózkodásom alatt is kialakult bennem az a feltételes reflex, hogy ha magyar szót hallottam gyorsan átmentem az utca másik oldalára, hogy ne kelljen még véletlenül sem velük találkoznom. Érdekes hogy a lengyelek, olaszok, írek, arabok, zsidók, cigányok, afrikaiak, indiánok, németek, angolok, franciák, ázsiaiak, s majd minden népség, ha hazájuk fia megérkezett a nagy olvasztótégelybe, New Yorkba, rögtön segítő kezet nyújtottak neki. Szállást, kaját, ruhát, meleg otthont adtak, még némi zsebpénzt is az induláshoz. Aztán állást szereztek a kezdő haza-fiuknak, lányuknak. Befogadták őket, mint egy igazi család.
A magyarok bezzeg! Hányszor kellett megélnem, hogy pöffeszkedő fensőbbséggel kioktattak, milyen nehéz is itt az élet, közben önmaguk dicsőítésétől elkápráztatva magyarázták, milyen kemény sorsom lesz, de eszükbe sem jutott, hogy megkérdezzék, vajon van-e valamire szükségem? És tökmindegy volt ám, hogy fajtám béli zsidóval, vagy másféle magyarral futottam össze. Az is mindegy volt, hogy melyik disszidens generáció tagjaival: a második világháború előtt vagy alatt, vagy a 45-49 közötti, vagy az 56-ban, vagy a 68-ban kivándoroltakkal, vagy az utána érkező úgynevezett ellenzékiekkel találkoztam.
Egykutya volt nekem mind. Nagyképű, önelégült, pöffeszkedő seggfej.
El is döntöttem akkor, soha nem kezdek magyarokkal külföldön.
Hát itt is igyekszem tartani ezt.
Amúgy is gyűlölöm ezt az egész EU-s gittegyletet. Negyvenezer bürokrata, adminisztrátor élősködik az EU-ban. Veszi fel nem kis fizetését. És mit csinálnak vajon? Fogalmam sincs.
Miért kell lekoppintanunk az Amerikai Egyesült Államok mintáját? Európai Egyesült Államok? Hogy ne legyen háború köztünk, hogy elveszítsük amúgy is törékeny nemzeti identitásunkat? Hogy megfeleljünk a lassan egész Földünket behálózó multicégeknek?
Ráadásul ezen a negyvenezres heretömegen belül a magyarokra csak lemondóan legyintenek a többiek. Mert azért itt is ám előjön a mi szép kis habitusunk. Azt mondják a többi náció bürokratái: Csak a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!
Egymással ennyire ellenségeskedő, marakodó népet, küldöttséget, mint a mienk, még nem láttak. Ezért is riadnak meg tőlünk. Hát nem is vagyok elégedett az itteni - a magyar politikai életből, jó zsíros állásba száműzött „zombikkal”. Mert ezekkel már beszélni sem lehet ám. Felveszik a semmitmondó álmosolyt, bólogatnak hevesen, de látni, egészen másutt jár az agyuk. Csak azon dolgoznak, hogy minél több ingyenes partin vehessenek részt, ahol beihatnak, bezabálhatnak, s közben kuporgatják nem kevés, több ezer eurós havi fizetésüket, hogy majd, ha vége az „aranyéletnek” odahaza befektessék, meggazdagodjanak belőle.
Már az újgenerációs, fiatalos lendületű huszon-és harmincéveseken is látom, ahogy minden gesztusukból sugárzik a gyors meggazdagodás ihletett vágya.
Külön mutáns emberforma ez, a maga mentalitásával, túlélősdiségével.
S mindezek a kitelepített, volt politikusok, meg „csókosaik”, itt, talonba téve a mi pénzünkből dőzsölnek, használnak benzinpénzt, protokoll kocsikat, reprezentációs keretet. Belterjes bulikat csapnak, ahol természetesen a háttérben építgetve kapcsolatrendszereiket, jó üzleteket is kötnek. És persze mindeközben hevesen pletykálkodnak, marják egymást.
Még szerencse, hogy csak kamera van a kezemben és nem fegyver!
Bár ma péntek van, és 13-a!!!
No nem kell betojni, nem vagyok babonás.
Szirtes András
hirdetés
Kapcsolódó cikkek
hirdetés
hirdetés
Címkefelhő
2009
2010
amerikai
angol
avantgárd
Bódis Kriszta
Böszörményi Zoltán
Bajtai András
Balogh Endre
Balogh Robert
beszámoló
Beszélő
Boldizsár Ildikó
Borbély Szilárd
Bozsik Péter
Csordás Gábor
díj
dráma
Dukay Nagy Ádám
Dunajcsik Mátyás
Farkas Zsolt
fesztivál
Ficsku Pál
film
fordítás
Forgách András
francia
Galéria
Garaczi László
Gondolat
Győrffy Ákos
gyerekirodalom
Háy János
Harangi Andrea
Határ Győző
Holmi
horvát
interjú
Jánossy Lajos
Jász Attila
József Attila
JAK
Jelenkor
Kálmán Gábor
könyvbemutató
könyvhét
könyvtár
Kőrösi Zoltán
Karafiáth Orsolya
Kemény István
kiállítás
Kiss Judit Ágnes
Kiss Ottó
Korunk
Krusovszky Dénes
Kukorelly Endre
Lackfi János
lengyel
műfordító
Műhely
magazin
mese
Murányi Zita
Nádasdy Ádám
Németh Gábor
Nagy Gabriella
Netnapló
Nobel
novella
Nyugat
orosz
Pályázat
Pallag Zoltán
Peer Krisztián
performance
performansz
PIM
Pollágh Péter
próza
Solymosi Bálint
Sopotnik Zoltán
spanyol
Spiegelmann Laura
svéd
Symposion
Szépírók
Szép Ernő
színház
Szerb Antal
Szijj Ferenc
szlovák
Tóth Krisztina
Takács Zsuzsa
Thomas Mann
Tolnai Ottó
vers
Zalán Tibor
Zeke Gyula
Zemlényi Attila
zene
hirdetés
hirdetés
hirdetés

