Különösebb baj nélkül elmúlt ez a szerencsétlennek kikiáltott nap. Az én életemben egy bizonyos tekintetben szerencsésnek mondható ez a dátum.
          Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, amikor éreztem, hogy vége lesz annak az agyrémnek, amiben egész korábbi életemet leéltem, hirtelen nagyobb fordulatszámon kezdett pörögni az agyam, igyekeztem pótolni műveltségi hiányaimat, és annyit írtam (egyébként továbbra is lassan és keservesen), amennyit csak el tudtam helyezni. Az pedig akkoriban nagyon sok volt. Ennek aztán az lett a vége, hogy egyre nehezebben tudtam aludni. 1991 nyarán pedig sehogy. Négy szöveget írtam egyszerre: kritikát Kávási Klára kulákságról szóló könyvéről, ismertetést Montaigne válogatott esszéiről, esszét Bergson Idő és szabadságáról, és tanulmányt Kukorelly verseinek istenképéről. Zuhantam egyik gondolatkörből a másikba, és teljesen becsavarodtam. Egy ilyen verejtékben végigfetrengett éjszaka vége felé akadt a kezembe Simon Hawke brutális rémtörténete, a Péntek 13. Kínomban elkezdtem olvasni, a szétmarcangolt hullák, lógó belek és kifolyt szemek pedig szépen kitakarították az agyamból a gondolatokat. Elaludtam. Azóta is ilyesféle szemetet olvasok lefekvés előtt, de már nincs szükségem ennyire kemény altatóra. Ma már beérem egyszerű krimikkel is.
          Egyébiránt nem vagyok túlzottan babonás, de a felmenőim között akadtak hajósok, a nagyapám hajóskapitány volt, apám evezett, és a vízen tudnia kell az embernek, hogy a helyismeret, tudás és tapasztalat csak alapfeltétel. Ahhoz, hogy ne legyen baj, szerencse kell. Szóval a hajósok babonásak. Gyerekkoromban sokat kajakoztam apámmal és anyámmal, és kemény szabály volt, hogy először a jobb oldalon kell bemártani az evezőt akkor is, ha az induláshoz ballal kell húzni. Apám egyébként négyesben evezett, ha jól emlékszem, az UTÉben, főiskolai világbajnokok voltak, és egy nem hivatalos versenyen húsz métert vertek a későbbi felnőtt európabajnok hajóra. Aztán őt elvitték katonának a magyar vízi sport paradicsomába: Kecskemétre. Így nem lett apámból élsportoló. Ha jól számolok, ez 1934-ben történt. Ennek a dátumnak mindjárt jelentősége lesz.
          Este a Műcsarnokba mentem, az Ex Symposion dupla számának bemutatójára. A lap egyik felének Gyüttmentek, a másiknak Riefenstahl a címe. Előbbi is érdekes persze, el fogom olvasni, de a Riefenstahlt veszem előre, az izgat jobban. Józsa Márta, ennek a résznek a szerkesztője azért panaszkodik, mert a leghíresebb náci propagandafilmes munkáit normális helyen (és minőségben, teszem hozzá) nem sikerült megszereznie. Kénytelen volt az újfasiszták üzleteire hagyatkozni, és ott szerezte be a kazettát. Néhány percet levetítettek az egyikből (a kópia gyártójának neve harsány derültséget váltott ki a megjelentekből: Turul Video). A látottak alapján nem filmről átírt kópia lehetett; azt mondanám, hogy a filmet házi vetítőben vászonra vetítették, és ezt a képet rögzítették nem nagyon jó minőségű videokamerával. Azért van ennek jelentősége, mert az ifjú hölgy, akit maga a führer bízott meg a filmek elkészítésével, a kor csúcstechnikáját és legjobb nyersanyagait használhatta, és ő bizony szakértő módon használta ezt a technikát. Amikor középiskolába mentem, éppen a közoktatás átfogó reformja zajlott (mint azóta is folyamatosan), tehát olyan tantárgyaim voltak, mint a pszichológiai ismeretek (a „munkavédelem” elnevezésű tantárgy keretében) vagy a filmesztétika. És nekünk bizony ezt az 1934-es nürnbergi náci gyűlésről szóló filmet, Az akarat diadalá-t, emlékezetem szerint levetítették, ha talán nem is egészében. Tanulmányoztuk rajta a plánok váltását, a képkivágást és -szerkesztést, a fények, árnyékok, kameraállások megválasztása útján történő hatáskeltést. Azt a következtetést vontam le, hogy aki ezt rendezte és fotografálta, az a szakma mestere volt. (Persze ki lett emelve, hogy Eizenstein ugyanezeket az eszközöket haladó eszmék szolgálatába állította.)
          Nem olvastam a folyóiratszámot, mikor is olvastam volna. Nem az írásokról beszélek, hanem arról, ami este elhangzott. A lapszám három szerkesztője szemlátomást kétségbe volt esve a film láttán. Azon keseregtek, hogy Leni Riefenstahl vélhetőleg nem volt szuverén művész, kiszolgálta a hatalmat, ugyanakkor a háború után a bíróság nem találta bűnösnek, ő pedig élete további számtalan évtizedében ugyanezeknek az eszményeknek a szellemében készített fotókat és filmeket – a mi nyakunkba rakta azt a terhet, amit ő a felmentő ítélet után nem volt köteles tovább cipelni. Hogy az észak-afrikai nuba népcsoport jó felépítésű férfiairól készített fényképek, de még a Nagy Korallzátonyról készült természetfilm is változatlanul jeleníti meg azokat az eszményeket, melyek a náci birodalom magáról és a világról kialakított képét esztétikailag meghatározták. Na de már elnézést kérek: nincs itt ellentmondás? Hogy szolgálhatta volna Leni Riefenstahl a Harmadik Birodalom érdekeit és ügyét, amikor az már régen nem is létezett? Amikor a történelem legsötétebb szégyenfoltjaként van jelen a közgondolkodásban? Mert az a néhány degenerált, aki időnként végigmasírozik, zászlót és kart lendít és hülyeségeket beszél némely köztereken, ebből a szempontból elhanyagolható. Arra jók, mint a fertőző betegségek ellen alkalmazott úgynevezett emlékeztető oltás, mely a legyöngített kórokozók szervezetbe juttatásával figyelmezteti az immunrendszert a továbbra is meglévő veszélyre.
          Riefenstahl filmjei természetesen szolgálatot tettek a náciknak, amikor segítettek a führer híveinek elhinni és elhitetni: ők a leghatalmasabb nép, mozgalmuk maga az erő, mely a németeket győzelemre repíti és világuralomra emeli. De ugyanez a film világossá teszi azt is, hogy Hitler állításai, melyeket könyvében megfogalmaz arról, hogy ők a világbéke igazi letéteményesei, hazugságok. Az akarat diadalában közszemlére bocsátott csizmákon látszott, hogy inkább előbb, mint utóbb beleket fognak kitaposni. Én legalábbis így emlékszem.
          A filmen rögzített gyűlésen Goebbels ezt mondta: „A nemzetiszocializmus az európai kultúra újjáformálásának az útját egyengeti, ezzel szemben a bolsevizmus nem más, mint a zsidók által vezetett internacionalista aljaemberek hadüzenete a kultúra ellen.” Ez veszélyes féligazság volt, mert a bolsevizmus kultúraellenességét ténylegesen meg lehetett figyelni. Riefenstahl azonban éppen a film nyelvén zseniálisan mutatta meg, hogy ennek a bizonyos „kultúra újjáformálásának” mi a lényege. És ezzel már a nácizmus ellenfeleinek és lehetséges, leendő áldozatainak is felvilágosítással szolgált a dolog természetét illetően. Aki becsülte a szabad akaratot, a személyiséget, az egyén méltóságát, a vélemény szabadságát, az érvelést, egyáltalán az emberi beszédet, annak elég kellett, hogy legyen egyszer megnéznie ezt a filmet, és tudta, hogy mire számíthat. Sokkal kevésbé erkölcstelen film ez, mint például Eizenstein Nagy október-e. Eizenstein hazug mítoszt költ, történelmet hamisít, népfelkeléssé stilizálja az antidemokratikus puccsot. Az akarat diadala a jövőt mutatja meg a jelenben, pontosan és leplezetlenül. Világossá teszi mindenki számára, aki elég bátor a gondolkodáshoz, hogy a németeknek elegük van a „demokrácia homokozójából”, hogy legalább két közismert mai magyar demokratát idézzek. Beláttatja, hogy aki ezekkel akar „békésen egymás mellett” élni (persze ez a kifejezés is anakronisztikus), az náluk is veszélyesebb, mert gyenge, hazudik önmagának, és ezzel másokat is gyengít, mert elaltatja a veszélyérzetüket.
          Ugyanakkor Riefenstahl már-már szájbarágóan sorakoztatja fel annak a bizonyos eszménynek: a fenségesnek – nemcsak a német, de a francia klasszika, Corneille és Racine mentalitásának – az attribútumait, amelyen a náci propaganda élősködik. Valamennyi munkájában – amennyit láttam belőlük, annak alapján a „hegyi filmekben” (v.ö. „északfok”) és a tengeriekben is – azt próbálja megmutatni, hogy ez a valami, amit esztéta-eleink akár istenérvként is hajlamosak voltak szemlélni, objektíve, parazitáitól függetlenül jelen van a világban (és megállom, hogy ne hivatkozzam kényszeresen ellenoldali példákra, így Lukács hasonlatára a marxi Himalája nyuszijával). Ha pedig munkái ma azt a benyomást generálják bennünk, hogy egy tenger alatti korallzátony valamilyen ábrázolása fasiszta szellemiségű, akkor nagyobb művész volt, mint gondoltam. Akkor ma is elevenen hat, magunkra látunk általa, és segít rádöbbennünk, hogy elménkben talán nem is rendíthetetlen, cselekvő humanizmus munkál, csak a magunkkal való szembenézéstől való félelem, valami irracionális, bénító, passzív holokausztfóbia. A képtelenség arra, hogy a vállunkra vegyük és cipelhetővé igazgassuk azt a bizonyos emlegetett terhet, amit Riefenstahl (mert szemét volt, vagy mert nem bírta el) ránk hagyott.

Bodor Béla