hirdetés

Babonák napja

2008. április 17. - Tokai András

…nem kis-Belügyminisztérium, hanem fantasztikus kádertemető és parkolóhely volt olyan eszméletlenül érdekes alakoknak, mint például a minden nyelvet beszélő „Dzsí”, azaz Dienes Gedeon, Dienes Valéria mozgásművész fia, aki a könyvtárat és dokumentációs részleget vezette, Huszágh Nándor Vargas Llosa-fordító, Antall László, ugyancsak műfordító,  később az Európa Kiadó főszerkesztője, vagy a szegény most meghalt Néray Kati az ún. Propaganda Osztályon, és még sokan mások…
hirdetés

Ködösen hajnalodik, de rövid időre úgy besüt az alacsonyan járó majdnem telihold a nyugatra néző szobába, hogy szemkáprázva arra ébredek. Első kávém és cigarettám közben eszembe villan: de jó!, akkor majd ezzel szépen megkezdhetem mai naplómat. Sose írtam rendszeresen naplót; most látom, milyen veszedelmes műfaj ez. Nehogy már a feladat kényszerében egész nap azt figyeljem: történik-e olyan, ami majd este a naplóba kerülhet! Vagy, ami még rettenetesebb, netán – hogy hazugságon mégse kapjanak –, szándékosan tegyek olyat, ami majd megörökítve jól fest az esti naplómban… Nem vagyok egészen biztos abban, hogy nagy naplóírók közül páran ne estek volna ebbe a hibába.
            Naplóban nekem különben kedvencem a Széchenyi–Wesselényi / Feleselő naplók, amit megjelenésekor, 1986-ban nem láttam, csak második kiadása került kezembe, a Helikon 2004-es kiadásában. Maller Sándor írta a kitűnő, hosszú előszót, bevezető tanulmányt még 1985-ös dátummal. Sejtem, hogy ezt (vagy egy másik?) Maller Sándort, aki ebben az előszóban is Európa-szakértőként  fogalmaz, én ismerhettem első hivatali munkahelyemről, a ’70-es évek KKI-jából, ahol a Magyar Unseco Bizottság is székelt, melynek egy Maller Sándor akkoriban főtitkára vagy elnöke (?) volt.
 
 
 
Hogy mi is volt, milyen volt valójában a KKI, (Kultúrkapcsolatok Intézete),  ahol hivatali munkámat kezdtem 1970-től 80-ig, és amit az efféle babonákat makacsul őrző pesti folklór tévesen kis BM-nek gondol, arról most  csak ennyit: nem kis-Belügyminisztérium, hanem fantasztikus kádertemető és parkolóhely volt olyan eszméletlenül érdekes alakoknak, mint például a minden nyelvet beszélő „Dzsí”, azaz Dienes Gedeon, Dienes Valéria mozgásművész fia, aki a könyvtárat és dokumentációs részleget vezette, Huszágh Nándor Vargas Llosa-fordító, Antall László, ugyancsak műfordító,  később az Európa Kiadó főszerkesztője, vagy a szegény most meghalt Néray Kati az ún. Propaganda Osztályon, és még sokan mások, és ahol én a magyar-arab közeledés és kulturális kapcsolatok egyik buzgó ápolójaként tevékenykedtem. Persze, voltak levitézlett katonák és kultúrpolitikusok, mint Meruk Vilmos, akit én különben kedveltem, díszemberek, mint Dr. Pesta László, aki életében talán sohasem gyógyított, viszont legrégebbi tagja volt a Parlamentnek, meg persze ott volt Tarkó elvtárs is (akit tényleg így hívtak), a hivatalból zord, ám valójában segítőkész személyzetis. (Ha él még, fogalma sincs, hogy ma ilyen fontos kormányhivataloknál működő, még zordabb utódait háremeknek, human resources managereknek hívják.)
Tehát, mai ceterum censeóm: a KKI nem volt kis-BM, irányításához a Belügyminisztériumnak körülbelül annyi köze lehetett, mint mondjuk a Külkereskedelmi Minisztériuméhoz.
 Amit esetleg joggal lehetne kis-BM-nek nevezni, az legföljebb a KKI-nak az akkori Mártírok útján (Margit körúton) működő részlege, az OÖT, azaz Országos Ösztöndíjtanács Titkársága, aminek élén valóban egy BM-es alezredes ült, és ahol – pszt! – vastag rácsok mögött, lemezszekrényekben őrizték tudósaink több gépelt példányban bekért, nyugati, különösen amerikai útjairól készült „útijelentéseit”, mint afféle ipari (vagy nem csak ipari) kémkedési adatbázist. Nekem a KKI-ból egy relikviám maradt, ez a kis 10x15 centis vaslemez, amit ládákra illesztve fekete festékkel mázoltak át, így címezve föl a külföldre, így következő munkahelyemre, a kairói Magyar Kulturális Központba irányuló küldemények (filmek, kiállítási anyagok, irodaszerek) súlyos faládáit, melyekből kedd és péntek hajnalonként sokat kellett leszednem a takarékosságból ilyenkor érkező Malév-gépekről. Lehet, hogy akkor tanultam az éjszakázást, hajnali kelést, ami vagy áldás vagy átok – nézőpont kérdése.
 
            Ez a tűnődés természetesen esti termék. A reggel a kávé után, sőt már közben, rögtön azzal kezdődik, hogy kinyitom a gépet, és megnézem az érkezett leveleket. Mióta új kisunokánk megszületett, a szokásosnál is több az üzenet, bejött az is, amit a büszke apuka végre megtalált: négy kép a születés utáni percekből.
 
 
 
 
 
 
A kis hasát csúfító, leragasztott köldökcsonktól eltekintve a gyerek kész gyönyörűség. Még sírása is, az már egészen felnőttes, a napokban láttam ilyen arcról fotót a Tibet megszállása miatt a Kínai Népköztársaság (igen, még mindig így hívják ezt a nagy, szabad országot) ellen tüntető szerzetesek arcai között.
            Számolom unokáinkat netnaplóm eddigi csatolmányai közt, és sehogy sem akar a tizenegyes szám kijönni. Hasonlít ez a számtani probléma ahhoz, amit még a békés Irakban a Bagdadi Múzeumban II. Asurnaszirpál király kapuvédő szárnyas bikáján  tapasztaltam, aminek most csak az amerikai Metropolitan Museum-beli példányát találom a neten. (Ne tessék gyanakodni kezdeni a békecsinálókra, nem mostanában „menekítették” a Met-be a nagy bikát, jóval korábbi szerzemény.) Elölről kettő, oldalról négy lába volt annak a bikának, de a sarkon egy-egy láb összeért,  így ötlábú lett az emberfejű asszír kolosszus. Az unokák képeivel is így jártam: némelyikük több képen is szerepel, és van olyan unoka, mint az új kis Panna, akiről több kép is bekerült. Ahogy újra és újraszámolom őket – nincs is már annyi ujjam –   még legalább négyen: Zita, Csabi, Szabolcs és Botond egyelőre nem kerültek bele a naplóba vagy a képgalériába. Legegyszerűbben úgy oldom meg a hiánypótlást, ha Zita néhány hete megünnepelt 15. születésnapjáról készült fotóim közt keresgélek.
 
 
 
Meg is vannak a fiúk az apjukkal, és anyukájukkal, a kisebb Flórával, és megvan végre Zita is.
 
 
 
És nem mellesleg, megvan a d’Artagnan lováéhoz kissé hasonló színű, de pompás állapotban megőrzött kanapé, amiért köszönet a régi ülőgarnitúrát ronggyá nyűtt, hatgyerekes családnak azt nemrég ingyen átadó Petro Edit néninek!
            Editkének semmi köze különben az irodalomhoz. Konzul volt Berlinben, (feministák és gender studies-isták, figyelem!, talán az első magyar női konzul) aztán több mint húsz évet dolgozott nyugdíjasként a Budapesti Műegyetem át-átalakuló nemzetközi részlegeinél, ott voltunk kollégák. Íme róla is egy kép, köszönetül.
 
 
 
            És hát ha Wesselényi naplóírói stílusának szépirodalmi értékeit nem számítjuk (mert Széchenyi akkoriban még elég hevenyészett modorban firkált közös angliai és európai útjukon készült naplójába), ennek az én mai naplómnak – na jó, még egy Dumas-utaláson kívül, ami viszont „nem gilt” mert hiába olvastuk rongyosra a Három testőrt, hisz az csak lektűrnek számít –  alig is volt köze a Litera profilját képező irodalomhoz. Mentségem, hogy Juhász Ferenc gyönyörű verscíméből már vagy negyven éve tudjuk: „Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb…”

Tokai András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.