Horváth Dávid felvétele

Juhász Ferenc „a szocializmus korszakában” megváltódásra vágyakozva – Jézus másnapi megfeszítésére és harmadnapi feltámadására célozva – állítja híres versében: „A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon”. Én pedig – noha már a blogírás negyedik napjánál tartok – ugyanígy érzek. Már-már „csütörtököt mondok”, mint egy elfáradt lőfegyver, de csak azért sem adom föl a szellemem önkéntes kiszipolyozásáért indított harcot. Mert az írás – bár roppant kimerítő foglalatosság – azáltal, hogy összpontosításra késztet, mégiscsak segít élni, észnél maradni, a legelesettebb állapotban is. Tekintsük tehát erőt adó, terápiás feladatnak!

Több fontos programot jegyeztem föl a mai napra, de képtelen voltam kimozdulni hazulról – hiszen intő jel volt számomra a tegnapi „harmadik napon” átélt baljós élmény, amikor megint rám tört az agynyomásos szédülés, és kis híján elájultam Mérei Ferenc szoboravatásán, a nevét viselő pedagógiai intézmény udvarán. (Ha nincs ott a nagy lélekismerő kollegina: Láng Judith Veronika, mentőangyali funkcióban, aki leültetett-megetetett-megitatott és a szokásos szemrehányásokkal illetett önkizsigerelő életformám miatt, talán már valamelyik kórházból küldeném a vész-sms-eket a Literának.)

Már hetekkel ezelőtt beírtam a naptáramba, hogy november 19-én lesz a Klubrádió „fenegyerek” hírében álló, okos-szellemes-bátor műsorvezetője, Bakács Tibor és a Gój Motorosok perének másodfokú tárgyalása. Ott lett volna a helyem – de az állandósult szédülés miatt képtelen voltam kimozdulni a lakásból. (Értesüléseim szerint azonban tele volt a tárgyalóterem „Baki” szimpatizánsaival, és ez megnyugtatott. Tehát mégiscsak létezik elvszerű szolidaritás – noha a liberális szellem még mindig túlságosan „megengedő”, s idegenkedik a valódi, fizikai megmozdulásokra késztető akcióktól. „Ez lesz a vesztünk” – énekelném búgó hangon, ha sikerült volna első szerepálmom, és énekesnővé lehetek, s ha nem keserítenének el a várható következmények és kilátások. Hiszen a fölmentő ítélet is milyen kétarcú volt: megróni valakit, akit fölmentettek a vád alól? Ki érti ezt? Andrassew Iván – Bakács mellett a másik harcos publicista, akit igazi demokratának tartok – hiszen egyikük sem fél, noha állandóan a balhékeresők célkeresztjében állnak –, „Buddhák és mocisvitéz” címmel be is számolt blogjában a tárgyalás részleteiről és folyamatos provokálásukról.

Vegyük azonban szemügyre másik nézőpontból is azt a bizonyos, félig töltött poharat! Hiszen nemcsak izgalomból és felháborodásból, hanem örömből is jutott mára! Megjelent az általam különösen kedvelt Magyar Narancsban a Hanák Gábor által rendezett, Kosáry Domokos-portréfilmről szóló cikkem, melynek bevezetője a hetilap internetes kiadásában is olvasható.

Hanák Gábor és Bokor Péter – a Századunk című televíziós dokumentumfilm-sorozat szerkesztői – egyébként fontos szerepet töltöttek be az életemben: nekik köszönhető, hogy kipróbálhattam magam egy számomra új, filmes műfajban. Fogalmam sincs, hogyan jutottam az eszükbe, de több mint tíz évvel ezelőtt Hanák Gábor fölkért, hogy készítsek – bármilyen hosszú, akár több napig tartó – életút-interjúkat az OSZK Történeti Interjúk Tára számára, azokkal a sok-sok történelmi fordulatot átélt értelmiségiekkel, akiknek a személyes emlékei átélhető módon megelevenítik Magyarország huszadik századi történelmét. (Most jut eszembe: hiszen erről tegnap érintőlegesen már beszámoltam – de a téma sokkal többet ér annál, hogy ilyen röviden elintézzük. Hiszen miből tanulhatnánk többet, mint elődeink sorsából, hiteles emlékeiből?)
Ha igaz, hogy minden ember élete kész regény, a 96 éves korában elhunyt Kosáry Domokos élete több generációs történelmi családregénynek is beillik. A róla készült, folytatásos portréfilmről – a nyomtatott sajtó terjedelmi korlátai miatt – persze nem írhattam meg mindent, amit fontosnak tartottam. Hiszen egy tizenhárom részes, negyven perces epizódokból álló sorozatban nagyon sok, érdekes személyes információ hangzik el, melynek tükrében egészen más képet kapunk az illetőről, mintha csak a szakmájáról beszélne.

A köztiszteletben álló, szuverén szellemű és bátor történész (lám-lám, már megint a bátorság példája bűvöl el, mint Bakács és Andrassew esetében!) az életút-interjú alapján szerkesztett portréfilmben elhangzó emlékek szerint a szellemi elit vagyon nélküli polgári rétegébe tartozó, de a korabeli művészvilággal nem kvaterkázó családban nőtt fel, a neves írónő (Kosáryné Réz Lola) és Kosáry János zongoraművész fiaként. A lélekalakító emlékek a kamera előtt a szabad asszociáció közvetítésével tárultak föl. Ki gondolta volna a tudós édesanyjáról, hogy a legelemibb önérvényesítési készség híján lett népszerű regényíró és műfordító, sőt, igazi áldozat-típus volt; s bár sokan visszaéltek segítőkészségével, fanatikus akaraterővel vitte keresztül a családja, szerettei érdekében hozott céljait. Fia az ő példáját látva jött rá, hogy jótékonykodással nem helyettesíthetők a társadalmi reformok – de arra is, hogy egy ember jelleme, küzdőképessége elsősorban azon múlik, szerették-e gyerekkorában a szülei, vagy sem.  

Az igényességre szoktató, fölöslegesen nem korlátozó családi légkörben ő maga háborítatlanul fejleszthette kreativitását (elmés szerkezeteket épített a lakásukba, hogy a zongorát csigákkal föl-le emelgesse; tizennégy éves korában pedig ő tervezte a Bükk csúcsán álló, kör alakú villájuk alaprajzát). Szüntelen erőpróbákkal vált tudatos önépítővé, s mindig szívósan küzdött a lehetőségért, hogy a nehezebb utat választhassa. Így tudta megőrizni független gondolkodását mestereivel és későbbi kollégáival – például Szekfű Gyulával vagy Bibó Istvánnal – szemben, és a diktatúra éveiben sem veszítette el politikai tisztánlátását. Alkalmasabb-aktívabb, sok reformot kiküzdő elnöke aligha volt a Magyar Tudományos Akadémiának, mint ő, a rendszerváltás után, két cikluson keresztül. Igazi etalon volt és maradt haláláig. Nagy öröm számomra, hogy tizenkét évvel ezelőtt, még a Népszava munkatársaként – én is készíthettem vele interjút A chilloni fogoly című, 1958-ban a börtönben írt olvasónaplója megjelenése alkalmából.

Jó rá emlékezni. Bátorsága, megvesztegethetetlen, harcos természete és igényessége energiával tölt fel: „gyenge létemre így vagyok erős” – hogy azért ma is leírjam az ősökben szintén erőforrást kereső József Attila nevét és egyik fontos versének engem is jellemző sorát.