Fotó@lbum

Kihulló lapok a naplóban

 

          Végre itthon. A Szentháromság hatvanhatban. Mrs. Dalloway meglocsolja a virágokat, berak egy mosást, folyton mond valamit, szeret és él, s én Woolfon tűnődöm. Vajon mért adták ki Békássy Ferenc verseit 1925-ben? Barátságból? Jóindulatból? Tiszteletből? Woolf halálakor Márai Sándor azt írja, hogy ez az asszony a legnehezebbet választotta, a költők feladatát. „A költőknek az a dolguk, hogy érzékeltessék azt, ami a világ zűrzavarában összhang és szótlan értelem. A világ mindig színtelenebb, szegényebb, értelmetlenebb, mikor egy költő meghal. Mintha egy pillanatra elhomályosodna az emberi élet.” – s talán ez az elhomályosodás állt be Békássy Ferenc halálakor is. Valami fontos részlet, egy kapocs Európa felé, kissé kiesett. Az elkészült képeket szemlézem, párat szeretnék küldeni Györe Gabriellának, hogy felrakhassa. Közben folyton elkalandozok Zenta és Tata felé. Remete barátomhoz már nem tudunk kiérni, pedig elvittem volna az olvasókat hozzá, az országba, ahová a mi ki- és belélegzett levegőnket szeletelve repültek vígan a bombázók álmos terhüket potyogtatni. Tavihoz, hogy festményekről vagy a környezet összetöréséről, a tatai angolpark nem túl jó állapotáról beszélgessünk. De ez most nem tud összejönni. Aztán a Grand Caféra, meg az egyetemre gondolok. Erre a két igen különböző iskolára, mely oly sokat nyújtott. S a holt költő naplójából ez jut eszembe: „Szép napok voltak, amelyek elmúltak, jó társaság az, melyet már én soha sem fogok újra megtalálni. Legföljebb, ha itt-ott találkozom majd egyikével azoknak kik barátaim voltak s attól kérdezem: hol van ez? – sohasem hallok róla. Mondd, mi lett amavval? – híres ember, sohasem látni őt most. És hol a harmadik? – meghalt azóta. Vagy még egy másik? – igen ő most is itt van, de… S talán az egyik majd megmutatja naplóját melybe leírta, amit akkor annyira titokban tartott – az egész ottani életünk regényét. Vagy talán sohasem látom őket többet.” – s aztán rábeszélem Balázskát, míg Mrs. Dalloway kitárja az ablakot a háztetők felett, hogy tartson velünk az Irodalmi Jelen szerkesztőségébe, Aradra, barátomhoz, Böszörményi Zoltánhoz.