Bajusz

2005. május 18. - Gordon Agáta

Kevés a visszajelzés egy netnaplóról, és ha volna se valószínű, hogy túl sokat törődhetnék vele, hiszen bizonyos hasítások a naplóíróban még akkor is működnek, ha az íróasztalfiók lelakatolt, a hozzáférés jelszóval védett, az elme láthatatlanul buzog egy csontgolyóban. Frida-Kármen érdekel engem, de a böriről mesélek, ilyen az élet.

Az esős évszakhoz illő időjárás, a fülledt pára mintha kioldaná a kisfogda sárga falaiból a nikotint és a kátrányt, amely billió időmérő cigaretta füstjéből iktatódott belé. Ettől olyan a hideg párás levegő a folyosókon, mintha az esőben feledett kerti hamutálból vennénk minden lélegzetünket.
A szobámba érve sötétkék ingem fölé húztam a fehér köpenyt, ingerülten hátrébb rángatva a nyakamból és azonnal kissé megizzadva. Elnehezedve ültem az asztalomhoz és nyitogattam ki a fiókjaim. Már többször rám kopogtak és lenyomták a kilincset is, de még nem rigliztem ki az ajtót. Öltözhetnék negyedóráig is, adtam volna magamnak még öt percet, de az már mérgezett volt, így elindultam kávézni, gondosan bezárogatva magam után mindent, amit eddig kinyitottam.
Bajusz a folyosón várt, hihetetlen találékonysággal közeledett felém minden áldott napon több ízben is, a hangsúlyozott köszönésen, hogyvan — hogyaludton például mára már túl is voltunk. Nem én kopogtam, nevelőnő kérem, nézett rám csillogva, és megvetéssel intett Kacsa felé. Én majd akkor megyek, ha megkávézott, tette hozzá, a bennfentes tapintat jóérzésével. Akarok mutatni magának valamit.
Bólintottam. Mindig tud mutatni valamit, saját szerzeményű költeményektől kezdve egy pártfogó hölgy levelén keresztül a fogkeféjéig. Milyen fárasztó, milyen unalmas, zsibbadt végig rajtam, míg szeretettel egymásra mosolyogtunk Kacsával, aki szintén naponta hússzor zaklatott, de csak mosolyogni akart, esetleg megsimogatni.

Bajusz helyes embernek tűnt, első látásra zavarba ejtően tetszetősnek, noha mentorom annak idején figyelmeztetett, hogy vele vigyázzak. Nem egészen értettem, miért? Hiszen az osztály kétharmada néma és passzív, Bajusz viszont készséges és barátságos. Szívesen fogad apró feladatokat, mosolygós és közvetlen. Azt mondhatnám, hogy ebben a megfelelően szabályozott közegben ideális férfi. Kicsi és csinos, sőt, feltűnően ápolt. Bajuszát gondosan nyírja, ruházatát mossa-vasalja, cipője épp olyan, mint az aranyláncos Karcsi ápolóé, sötétkék inge alatt fehér vasalt trikót hord.
A figyelmeztetés miatt óvatosan barátkoztam Bajusszal, ami nem volt könnyű, mert ő aztán nem óvatoskodott és nem is sértődött meg az én távolságtartásomon, hanem kitartóan közeledett napról napra, sőt óráról órára. Pirulva kacagott, ha faggattam költeményeiről, lányosan kérette magát, ha énekkarra biztattam, fondorlatosan bosszantott, ha nem voltam hajlandó időt szánni rá és jól pingpongozott.
Selyemfiú, gondoltam Bajuszról egy idő után, azért nem azonnal, mert ebben a szabályozott közegben kellemes viselkedését nem állt módjában fölcserélni fogafehérjének kimutatására. Alkalmazkodónak kellett lennie, kellemesnek és együttműködőnek, állandó megbecsülést és tiszteletet kellett tanúsítania irántam, hasonlított tehát egy ideális társhoz, leginkább egy nőhöz. 
Azt is el tudtam képzelni róla, hogy felcicomázva sunyiskodik az éjszakai élet izgalmaiban, kifőzdetulajdonos nők adják tovább egymás között, Bajusz meg vidáman kukorékol. De hogy mi a baja és mit csinált, efféle kérdésre feltűnően zavaros válaszokat kaptam a kollégáktól, túl azon, hogy másodjára van már az intézményben.
Valamiért ahhoz tartottuk magunkat mi, fehérköpenyes nők, hogy nem tehetjük fel azt a kérdést a fiaink közül egyiknek sem, hogy mit követett el, miért van itt, mi a betegsége vagy a bűne. Talán erről csak a felső-fehérek beszélhettek egymás között, illetve a beteg orvosával négyszemközt.
Próbáltam félszavakból megérteni, hogy Bajusz betegségét a személyiségzavar címszó alá sorolták, mintha belebetegedett volna abba, hogy nem tudja, hol a helye. Nahát ha nem tudja, itt sem fogja megtudni, dörzsölgettük a markunkat átvitt értelemben és lebetegeztük a dörgölőző Bajuszt, amikor elegünk volt belőle.
Én sem tudom, hol a helyem, gondoltam elmélázva kissé, ezzel az érzéssel azonban nem zaklatom túl sokat a környezetemet. A nővérek sem akarnak semmit tőlem, jól vezényelt tevékenykedésük közepette csak annyit érzékeltetnek gyorsan, hogy milyen semmirekellő is vagyok a rendszerben, majdnem, mint a sötétkék, akiket igazából és valóságosan szinte csakis ők gondoznak, fegyelmeznek, szórakoztatnak és nevelnek, továbbá leginkább a léhűtő többi fehérköpenyest is.

Gordon Agáta