Az a legjobb, ha bakancsban megyek. Igaz, napközben felmegy a hőmérséklet 25 fok köré is, napkelte előtt és napnyugta után viszont 5 fok is lehet. De hát  nem is csak a hideg és a meleg, hanem hogy miben jár ott az ember. Merthogy indulok Indiába, pontosabban Delhibe, holnap repülünk, ketten utazunk B. meg én, Münchenig másfél óra, onnan hét és fél.

Öt éve voltam ott, akkor is Delhibe érkeztünk meg, monszun után. Soha nem felejtem el, amikor a repülőből kiszállva megcsapott a fűszeres, párás meleg. Gyönyörű nőknek látszó, színes szárikba öltözött kasztrált prostituáltak, motoros riksák, lelassult tehenek. Istálló, fűszerbolt, napszag. Londonon át utaztunk, B-val (ez egy másik B.), a Picadillynél volt a szállás, emeletes ágy, a vécé a folyosón, mit tehet két férfiember a londoni estében, vagy a Tate Galériát nézzünk meg, vagy egy-két (3) pubot. Szép választás. Arra emlékszem, hogy éjfél körül, egy faburkolatú szállodahallban B. egy teljes vidéki angol gimnáziumi lányosztállyal elkeveredve folyamatosan rendelte a fekete söröket, igaz, addigra az angol gimnazisták már többnyire négykézláb közlekedtek, B. viszont erősen tartotta a falat. Mindenesetre a London-Delhi utat jórészt átaludtuk, van, aki sokat utazik, van aki sokat lát. Erre csapott ránk a novemberi indiai szárazföldi hőség. Most ilyesmiről nyilván szó se lehet, komoly emberek vagyunk, egyébként is hivatalos küldetésben járunk, el ne feledjük, a híres magyar írót és fotográfus szerzőtársát a Delhi Magyar Kulturális Intézet hívta meg. Másrészt nem is november van, hanem január. A velem utazó B. csak vörösbort iszik, azt is méltósággal, akárcsak én. Egyébként a meghívónkkal, Lázár Imrével, a Delhi intézet vezetőjével először Kairóban találkoztam, akkor az ottani magyar kultúrház vezetője volt. A Zamalek szigeten volt a szállásunk, akinek ez mond valamit, kb. olyan a Nílusban, mint a Margitsziget Budapesten, eltekintve a nagyságától és attól, hogy tele van házakkal, s a legjobb egyiptomi focicsapat stadionjával. Imre felbecsülhetetlen vendéglátó volt: nem csak azért, mert ránézésre a megtévesztésig hasonlított egy jól szituált, európai ruhát öltött arab úriemberhez, hanem  mert a nyitvatartási időnek fittyet hányva vitt el bennünket a piramisokhoz Kheposztól Dzsószerig. Lényegében egyedül voltunk a nagy sziklafolyosón, csak a fáklyafény hiányzott a teljes illúzióhoz. A kutatási területe egyébként a kopt kultúra volt, így aztán kocsiba pakolva elkalauzolt bennünket a sivatag mélyi kopt kolostorokhoz is, oda, ahol a hat-nyolc méter magas tapasztott homokkő falak mögötti buja oázisokban a nagyszakállú, fekete ruhás kopt szerzetesek máig az őskeresztény rituálék szerint élnek, leszámítva a műholdas kompjútereket és mobilokat, s ahol a keresztény egyház szokásrendjét, szertartásait meghatározó első szokások gyökereznek. (Azzal együtt, hogy a kopt szertartásokon is többnyire már arab nyelven szól a mise…)

Az egyik ilyen ősi templomocskában éppen restaurálási munkák folytak: francia régészek bontották le a néhány lépés átmérőjű, kör alakú templom kupolájából a freskót, a sok évszázad újrafestéseit, körülbelül úgy, mintha egy hagyma belsejétől indulva egyszerre hántanánk le az egymásra rétegződő héjakat. A repedezett kőpadlón ott hevert, vagyis inkább állt a lábunk előtt a kupolából kivett festményréteg: mint egy félbevágott, hatalmas futball-labda, aminek a belsejét az évszázadok alatt egymásra rakódó freskók vastagították. Amikor B-val a Délutáni alvás című könyvünkhöz készítendő fotográfiákon dolgoztunk, itt, az Üllői út és a Szentkirályi utca sarkán sétáltunk, s Budapest legkutyaszarosabb helyén, a klinika sarkánál álló hirdetőoszlopról a plakátosok éppen spaklival fejtették le a negyven éve egymásra ragasztott hirdetményeket: hártyás, merev, félkörben görbülő, vastag kultúrmasszát bontottak le; éppen úgy hevert a buborékosra hugyozott földön, mint ott, a kopt kolostor félhomályos templomában a bőrszerűen összenőtt freskók.

B. egyébként bízik bennem, tekintve, hogy én már jártam Delhiben. Napokat töltöttem ott, nyilván tudom, milyen arrafelé az élet.

Igaz, öt évvel ezelőtt a megérkezés után még három vagy négy napot voltunk Delhiben. De azt már B. nem tudja, hogy ezekből a napokból lényegében csak a túlélési ösztönöm működésére emlékszem, Delhi valami felfoghatatlan purgatóriumként hagyott bennem nyomokat, színek, ízek, szagok és felmérhetetlen mennyiségű ember bonthatatlan egyvelegeként, ahol jól képzett közép-európaiként mindössze arra tudtam figyelni, hogy miként vészelem át az ébredéstől az elalvásig tartó napot, úgy, hogy közben még enni és inni is kell. A dolog magyarázata az, hogy akkori kalauzunk, Attila az élete során mintegy 100 alkalommal időzött rövidebb-hosszabb (inkább hosszabb) időig Indiában, a helyismerete nagyjából megegyezik azzal, mintha engem valaki a lépcsőházunk felől kérdezne. Képes volt úgy végigmenni a nagyjából kilenc-tízmilliós Delhi utcáin, hogy ráköszöntek (!) régi ismerősök, őrületes szőrzetű szikh úriemberek Attila, my friend!, kiáltással ugrottak rá a boltajtóból és átölelték, mint régi, kedves cimborájukat. Mindenesetre a sok utazás során megbízhatóan kikristályosodott (kijegecetesedett, ezt már évek óta szerettem volna leírni…) benne a tudás, hogy utazni csakis úgy érdemes, hogy az ember teljes mértékben elvegyül a honfiak között, mellőzi a turistaság minden kellékét, kerüli a szállodákat, és természetesen csakis a helybeliek látogatta helyeken eszik. Ezt a meggyőződését kérdés és kímélet nélkül ránk is kiterjesztette, következésképp a Delhiben töltött napok úgy maradtak meg bennem, mint egyetlen, időtlen, az életben maradásomért folytatott elkeseredett, ám teljesen kilátástalan küzdelem. Nem mondom, hogy később nem javult a helyzet, de akkor, éhségtől, hasmenéstől, kultúrsokktól gyötörten csak néztem, de szinte semmit nem láttam a városból. Igaz, később jobban lettem, míg például a világosítónk (filmet forgattunk) Varanasziban jutott el a mélypontra, kéthetes Himalája-látogatás, Delhi, Agra és egyebek után. Varanaszi három vallásnak is a szent városa, a Gangesz-parton fekszik, a lépcsőzetes parton (ghat) vannak a legszentebb halottégetők, ide gyülekeznek a zarándokok, akik hajnalban minden szőrzetüket feláldozzák a folyóparton, gyors kezű, borotvás borbélyok másodpercek alatt hántják le róluk a hajat és minden mást. Mire fent van a Nap, bokáig áll a szőr a vörös kőlépcsőkön. Varanaszi-Benáresz ötezer éve folyamatosan lakott város, ötezer éves utcákkal, nejlonzsacskókat zabáló ötezer éves tehenekkel és semmit nem evő ötezer éves emberekkel. A hinduk meghalni és elégni jönnek ide. Attila irányítása alatt egy olyan szállásra vackolódtunk be, ahonnan a szemünk láttára állították fel a zarándokokat (egy teljes családot) az ágyunkról, ágyneműt cserélni, ha lett volna, akkor se maradt idő. Világosítónkat, Józsit itt hagyta cserben a teste, beburkolódzott a hálózsákjába, pszichoszomatikus lázt kapott, fázott és vacogott a harmincöt fokos hőségben, feküdt a félhomályban, mozdulni sem tudott. Három nap múltán, amikor tovább indultunk, negyed óra alatt gyógyult meg. De semmi baj, mondom B-nak, addigra én már nagyon jól voltam, csónakáztunk a Gangeszon, beszívtuk a halottégetés édeskés szagát. Különben is, most csak Delhibe megyünk, illetve, ezt megszervezzük, azért elautózunk Agrába és Fatekhpur Szikri-be is. Varanaszi közelében van Szarnat, ahol Buddha megvilágosodott, nézd, megmutatom, onnan hoztam ezt a kis agyagszobrocskát. A nevezetes fa már nem áll, ellenben van egy roppant ízléstelen templom és egy fülöp-szigetekiek által fenntartott buddhista templom. S hogy az utazásunk jó legyen, megmutatok még két tárgyat, mind a kettőt a tibeti szertartásrendben használják, az egyik a tibeti tőr, ami a rossz szándékok és gyökerek elmetszését szolgálja, a másik a jóra vezető gyémántjogar, ami a világ kormányzását segíti.

És Delhi szép hely, az angol birodalom építtette hatalmas kormányzati negyeddel, palotákkal és Vörös erőddel, majd meglátod. Szerencsére már a keselyűktől sem kell tartani, régebben ugyanis jól tette az ember, ha folyton fölfelé pislogott, egy keselyű ugyanis rettenetes méretűt tud szarni. Mára viszont a szmog miatt kipusztultak, csak az emberek és a tehenek bírnak ki mindent.