Balkánon innen és túl
2008. július 5. - Boris János
Az erőszakra szólító kiáltványok szerzői cseppet sem rejtegetik kilétüket, bálványozóik csodálatának dicsfényében fürödnek, fütyörészve sétálnak ki a tárgyalótermekből. Újra meg újra. Miért tud ilyen, a széles társadalom számára korántsem világrengető (de a megkülönböztetést elszenvedő kisebbség számára fontos) kérdéseket simán megoldani minden civilizált ország – a londoni menet élén maga az új, konzervatív polgármester, Boris Johnson halad rózsaszín kalapban - csak mi nem?
- 2008. július 5.
Szombat, erős napsütés, ugyanakkor heves szél, abban a pillanatban látom, hogy a fejfájás napja fenyeget, amikor felhúzom a redőnyt, szibarita váz létemre meglepően korán – de csak azért, mert az alvás sem ment igazán jól, nyilván az említett meteorológiai jelenség okán. Bogyók éhgyomorra (úgy gyorsabban felszívódnak); évtizedek óta bánok magammal, tudom, hogy az idejekorán bevett gyógyszer menthet meg egyedül az egész napos migréntől („idejekorán”, azaz éppenidejében, más szóval jókor, nem pedig „túl hamar”, kedves közbeszélők! – utoljára a spanyol-német döntő közvetítésekor használta rosszul a kifejezést a „szpíker”– de már el is szégyelltem magam: ki vagyok én? lángpallosú „nyelvvédő” netán? Valójában éppen azok közé tartozom, akik szerint a nyelv nem szorul „védelemre” – más kérdés, hogy nem árt jól használni -, átalakulásait, forma- és jelentésváltásait azonban meg nem gátolhatjuk; a nyelv „önjáró” organizmus – amitől még bánthatja és bántja is a fülemet sok tévesen használt kifejezés éppúgy, mint a -suk-sükezés, vagy a „muszály” így el- ipszilonnal, amely a neten lassan de rigeur). Az a szó, az a nyelvi alak, amelynek nincs sajátos funkciója, nem hordoz megkülönbözető értéket, legyen az bár csak stilisztikai (a „kamra” nem azonos a „spájzzal”), az óhatatlanul kikopik a nyelvből. De néhány évtizeden belül, nagyjából nemzedékem távozásával szinte biztosan eltűnik például a „j” és az „elipszilon” megkülönböztetése, lévén a magyar ortográfia alapjában fonetikus, nem pedig historikus , mint az angol vagy a francia, „értelme” tehát ily módon régóta nincs már a dolognak, érdekes, mily makacsul tartja magát mégis; de menni fognak az ikes igék is előbb-utóbb, úgyis nagy a bizonytalanság a használatukkal kapcsolatban. )
Ámde csavarhatom, csűrhetem, nyújthatom a zárójeles elménckedést, be nem csaphatom a nyájas olvasót; ha van, aki velem tart. Ő már régen rájött: hogy kerülgetem a forró kását, a mai szép nap zajlóban lévő és várható eseményeit. Nem akartam én politizálni a Netnaplóban, mert noha igazán autentikusan és meggyőzően irodalmi és alanyi én nem tudok lenni, ha belegebedek sem, de hát ez mégis csak irodalmi naplóféle, és mégis: már a harmadik politika-közeli téma a héten, amiről írnom kell. De tehetek-e úgy, mintha nem is foglalkoztatna, ami van: nem volna ma például a Gay Pride Day, és ezzel kapcsolatban minden, ami kell: utcai harc, nemzetvédelmi ás keresztényi célú buziverés, tojás- és Molotov-koktélhajhigálás, rendőrattak, gyűlölet-tombolda? Az origó tudósítását követtem, és vele a kommenteket, bemelegítésül. Már tobzódik a gyűlölet, a beteges fantáziával vegyes szadizmus, a látens homoszexuálisok düh-parádéja, a néhány józan megszólaló azonnali trágár letorkolása, a „felőlem lehetnek buzik, engem nem zavar, de ne mutogassák magukat” áltoleranciája” (Ismerős: „Én nem vagyok antiszemita, nekem vannak zsidó barátaim, de azok mások…”). Szellemek lebegnek a magasban, üdvözült vigyorral az arcukon – a fertelmességeket átkozó Savonarola Jeromostól a finom lelkű Julius Streicherig .Miért ekkora a hacacáré egy ilyen szimpla Gay pride-menet miatt? Mi van itt, hogy szabályos ostromállapotot kell teremteni? Hogy engedheti a rendőrség, hogy ugyanott, ugyanazon az útvonalon haladjon a meleg-parádé meg a már jó előre verekedésre, erőszakra felizzított ellentüntetés? Magának keresi a bajt? (Meg is kapja.) Milyen országban élünk? Lehet szó melegekről, cigányokról, zsidókról, vagy akárcsak a momentán éppen a hivatásos gyűlölködők által megvetett kormányzó vagy éppen nem kormányzó pártokról - mindig ugyanaz a sztori! De hát kikkel van a mi rendőrségünk, kikkel a hatóságunk, bíróságaink, alkotmánybíróságunk? Mely utóbbi elnöki instrukciók nyomán még a gyalázkodással szembeni polgári peres fellépés lehetőségét is elmeszeli? Az erőszakra szólító kiáltványok szerzői cseppet sem rejtegetik kilétüket, bálványozóik csodálatának dicsfényében fürödnek, fütyörészve sétálnak ki a tárgyalótermekből. Újra meg újra. Miért tud ilyen, a széles társadalom számára korántsem világrengető (de a megkülönböztetést elszenvedő kisebbség számára fontos) kérdéseket simán megoldani minden civilizált ország – a londoni menet élén maga az új, konzervatív polgármester, Boris Johnson halad rózsaszín kalapban - csak mi nem? Égő rendőrkocsik, vízágyú, Molotov-koktél, repülő tojások és utcakövek, üvöltés, mindaz, ami már-már a norma e fertályon. Azt hiszem, végül is mindez, azoknak a felméréseknek és vizsgálatoknak az igazát támasztja alá, amelyekről több helyen is olvastam nemrég: miközben rettentően nyugat-európainak képzeljük magunkat, lenézzük a ”keletet”, meg a „Balkánt”, az „oláhot”, a „tótot”, Bécs meg München felé kepesztünk – értékvilágunk, preferenciáink, attitűdjeink a valóságban sokkal közelebb állnak Belgrádhoz, Bukaresthez vagy Moszkvához, mint Bécshez, Berlinhez, hogy Párizsról ne is szóljak.
Most pedig inkább „Vissza az örökkévalóságba”: vegyük az irányt a Chick Corea-koncert felé. Magam az elektronikus jazz-rock „fúzió” kezdetét Miles Davis felejthetetlen 1969-es lemezéhez, az In A Silent Way-hez kötöm. (Egy Finnországban tanuló évfolyamtársnőm hozta el nekem egy év múlva.) Ez a lemez egyszerre volt mélyen meditatív és döbbenetesen újszerű (az utóbbi nem annyira meglepő; hisz amíg csak élt, Miles mindig legelöl járt, ha csak a Kind of Blue-t alkotta volta húsz évvel azelőtt, már akkor sem lehetne kitörölni a nevét a jazz nagy újítói közül, de rap-énekessel is ő játszott együtt elsőnek a 90-es években, a halála előtti utolsó vagy utolsó előtti CD-n, a Doo-Wopon.). És ki mindenki játszott ezen a felvételen? Szinte a „fusion” minden jövőbeli istene együtt: ott volt az összes billentyűs -
Herbie Hancock, Chick Corea és Joe Zawinul – a szaxofonos Wayne Shorter, a gitáros John McLaughlin (később Mahavishnu), és Dave Holland bőgős. Minden idők talán legnagyobb, de legalább is legnépszerűbb „fusion” együttese alighanem Zawinul néhány év múlva megszületett Weather Reportja volt, amely nagy tömegek számára is mindig vonzó, különösen sodró zenét játszott – e sorok írója 1974-ben, Ausztriában hallotta Mysterious Traveller (a linkről letorrentezheti, aki tudja hogyan kell és aki akarja) című lemezüket, és kis híján a vendéglátója széke mellé ült, majd úgy kellett a transzból kipofozni. A sikeres újraélesztés után rohant megvásárolni a lemezt. De népszerűségben mögöttük – minőségben viszont velük vagy éppen előttük járt Chick Corea együttese: a Return To Forever.
Az együttes – Corea, Al diMeola, Stanley Clarke, Lenny White – nem kevesebb, mint huszonöt év után jött most össze egy új turnéra, ezt hallhattuk ma este Budapesten a Sportcsarnokban. A kritika nem naplóműfaj, nem is ide való, rá is hagyom azokra, akiket illet, de annyit elmondok: nagyszerű volt.
Négy, egymás társaságát és játékát élvező, a közönséget szerető, teljes odaadással zenélő, mindent tudó zenész tüneményesen élvezetes, gyönyörű összjátékát, hallhattunk – és akinek füle volt, hallhatta azt is, mitől világsztár a világsztár, mennyivel több, mint a klasszis. Ha valaki hozzáfér az ITuneshoz (még egy „I”), akkor íme a podcast helye. További jelzőhalmozás helyett befejeztem a napot (mit napot, az éjszakát!) A mobiltelefonommal készített felvétel minőségét, remélem, megbocsátják.
Hozzászólás