Nem mondhatnám, hogy hiányzott a naplóírás, bár amíg naplót vezettem, szerettem csinálni. Arra az időre legalább távolságot tudtam teremteni magam és a dolgok, magam és a többiek között. Engem sose érdekelt, hogy „ki a rosseb olvassa” majd (idézet az előző naplóírótól, Elek Tibortól) a feljegyzéseimet, bár az első naplómat nyolcéves koromban még időnként ottfelejtettem a konyhaasztalon. Így üzentem anyáméknak például azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék kapni a születésnapomra.

          Most előbányásztam ezt az első naplót, és szíven ütött az első lap első bekezdése, azaz életem első naplóbejegyzése. Most idemásolom, mert jobb újrakezdést elképzelni sem tudok: „Kedves Naplóm! Ezentúl ide írom azokat az örömöket és bánatokat, amelyek engem érnek. Te leszel az én Jó Barátom! Remélem, megérted majd, amit ide írok, és segítesz nekem.”

          Úgy döntök, hogy ezt a 36 évvel ezelőtti felütést a netnapló szolgálatába állítom, vagyis ezen a héten „ide írom azokat az örömöket és bánatokat, amelyek engem érnek”. Most legalább reprezentatív felmérést csinálhatok saját magamból is, már ami az örömök és bánatok arányát illeti, ugyanis döbbenten tapasztalom, hogy amikor hallgatóimat vagy pácienseimet kérdezem az örömeikről, csak hümmögnek és a fejüket ingatják, ellenben a bánataikat vég és gondolkodás nélkül sorolják. A bánattérképek tele vannak pöttyökkel, az örömtérképek viszont üresek.

          Nos, nézzük az én első napi arányaimat! A Magvetőbe érkezni minden reggel jó, ma meg különösen az volt, mert tudtam, első dolgom az lesz, hogy „hivatalos formában” is gratulálok azoknak a szerzőinknek, akik a múlt héten díjakat kaptak. A két Kossuth-díjassal kezdem. Imádom Takács Zsuzsa hangját, a kislányos hangsúlyok keverednek az érett nőével, a telefonon keresztül is érzem, mennyire örül. Parti Nagy megnevettet, mint mindig: partinagyosan elmeséli, milyen volt az „ünnepség”. Hívom Dragomán Gyurit és Mesterházi Mónikát a József Attila-díj miatt, aztán Csontó Lajost – aki könyvborítókat tervezett nekünk – a Munkácsy-díj miatt. Kemény Istvánt, Kántor Pétert, Bán Zsófit és Földényit egyelőre nem érem el. Közben megérkezik a posta, a Gallimard Kiadó elküldte Jonathan Littell Goncourt-díjas nagyregényének (Les Bienveillantes) autentikus példányait. Két hete kaptam Littelltől egy e-mailt, amelyben arra kért, hogy ezt a kiadást tekintsük véglegesnek, mert a nálunk lévő első kiadás óta több javítást is végzett a szövegen. Levelében hosszasan ecsetelte, miért volt szükség ezekre a javításokra. Elbűvöl ez a gondosság és a minden részletre kiterjedő figyelem, amellyel könyve sorsát kíséri. Hívom a fordítót, Tótfalusi Ágnest, ugorjon be a könyvért. Ez lesz a harmadik közös munkánk, és mindketten tudjuk, hogy nehéz hónapoknak nézünk elibe. 75 ív pszichohorror a múltból: egy SS tiszt emlékezik „a minden ötödik másodpercben egy halott” éveire.

          Délután Sárközy Bencével véglegesítjük a Körképet, aztán már rohanhatok is a legkisebb gyerekért az oviba. Előtte még beugrok az Apáczai Kiadóba egy munkamegbeszélésre (olvasókönyvek véleményezése), felkapom a gyereket, és futunk a PIM-be, a Spiró-könyvbemutatóra. Rengetegen vannak, Margócsy beszélget Gyurival a Messiások megjelenése alkalmából, mindketten fantasztikusak. A magyar irodalomban példa nélküli, hogy valaki a megjelenés után 16 évvel átdolgozzon egy regényt, de Spiró meggyőzően sorolja az átdolgozás melletti érveket, és figyelemre méltó dolgokat mond a magyar irodalomból hiányzó misztikus-vallásos vonulatról. Feszült figyelem és csönd a teremben mindvégig.

          A könyvbemutató pezsgőzéssel zárul, aztán átvonulunk egy közeli kocsmába (a gyereket közben András hazavitte). Csörög a telefonomon, HMS, mint mindig, most is a legjobbkor hív. Meghallja a hangom, és kedvesen csak annyit mond, hogy az este 9-kor éhgyomorra ivott (ma még nem ettem) nagyobb mennyiségű alkohol legjobb ellenszere, ha lennék szíves enni valami meleg levest. Ilyesmi azonban épp nincs a közelben, viszont a vörösbor finom. Igazi szerkesztőségi boldogság-este, némi szomorúsággal: Mónika holnap új munkahelyen kezd. Az utolsó vonatot éppenhogy elérem, fél egyre érek haza. Kinyitom a gépet, a litera nyitóoldalán konstatálom Fodor Ákos „egymondatát”: „Egy tökéletes nap sem csak tökéletes percekből épül”. Mielőtt álomba zuhanok, arra gondolok, hogy hú, akkor mi lehet a helyzet a tökéletlen napokkal, amelyekben csak valahol nagyon mélyen bújnak meg a nem-tökéletlen pillanatok.