Baromfiparaziták
2006. március 17. - Tim Wilkinson
Nekem viszont a valóságban is nevetségeseknek tűntek az akkoriban nem ritka 22-es csapdák. Pl. 1970. szeptember elején már munkahelyem volt, de csak elvben, mert előbb tartózkodási engedélyt kellett szerezni; viszont tartózkodási engedélyt csak abban az esetben adnak, ha van munkahelyem.
- 2006. március 17.
Szerdán próbáltam az angol komolyirodalom – a magyaréhoz képest – szerintem immár régóta fennálló hanyatlásával kapcsolatban az elégedetlenségemnek kifejezést adni. Persze van aki ezzel nem fog egyetérteni és azt válaszol, akkor hogy-hogy egyre több könyvet adnak ki Angliában (most már több, mint 120.000 címet évente), egyre több olvasókör működik, és a Dickens meg Jane Austin-regényekből még mindig készítenek tévé, mozi filmeket stb.?
Igen. Csakhogy nálunk a “regény” (és elnézést kérek, ha hallgatólagosan is mindig ezt értem irodalom alatt) már régóta különböző alfajokra osztódott, mint a krimi, a rémregény, a történelmi regény, sci-fi stb., s mindegyik zsánernek megvan a maga hű olvasótábora. Sőt a gyerekirodalom könyveit - Háry Potya! – most már “felnőtt kiadásban” adják ki. (Hogy van ez? barna papír fedélbe, mint régebben a pornográfiát a pult alól?) A “siker” csak egy nagyon szűk (gyerekes) “termék-választásra” korlátozódik, s a választást nem igazán a piac s persze legkevésbé a jól értesült szakember dönti el, hanem a nagy cégek “pénzügyesei”, akiktől bármilyen alkotói felelősség távol áll: csak hajtsanak hasznot minél előbb. Egyszóval paraziták.
Még ha önellentmondásba is kényszerülnek. Egy pár napja egy ilyen kis esettel volt szerencsém találkozni. Amikor Kertész Imre Sorstalanság c. regényének az angol fordítását az amerikai kiadónak benyújtottam talán három embert is kellett külön-külön, elég éles üzenetváltással meggyőzni arról, hogy a könyv címe ne legyen ugyanaz, mint az első angol fordításé: tehát nem Fateless (vagyis Sorstalan), hanem Fatelessness. Az utóbbi ellen nem az volt az érv, mint a német kiadónal, aki a Roman eines Schicksallosen-nél kötött ki, mondván, hogy olyan szó, mint “Schicksallosigkeit” nem létezik — “Unwort!” (vigyorral mondja Imre, aki persze maga “Unmensch” volt annak idején) — hanem hogy a “Fateless”-t az olvasóközönség már megszokta, majdnemhogy “márka” lett. Angliában április vége felé lesz Koltai Sorstalanság filmjének a bemutatója, s lám: annak ellenére, hogy a “Fatelessness” immár másfél éve jött ki Amerikában, fél éve Angliában a filmgyártó – szerzői tiltakozások ellenére a “Fateless”-címet adta neki angolul. Most az angol kiadó akarja újrakeresztelni a könyvet, amikor papírfedélben jelenik meg a filmmel egyidejűleg…
*
Parazitákról van némi fogalmam. Angliában, mielőtt Magyarországra mentem, egy állatorvosi lapnál dolgoztam. Amikor Irénnel eljegyzésünk volt 1970 nyarán, kiderült hogy apósom, aki elég jól tudott angolul – “John Gardener: így mutatkozott be, amikor először találkoztam vele –1956 előtt az Állatorvosi Egyetemen adjunktus volt, de leváltották, egyrészt, mert kilépett a pártból, másrészt, mert Darwinizmust tanított (ez a Liszenkó korszak fénykora volt). Ő aztán gimi biológiatanár lett, de azért maradt egy-két baráti kapcsolat a Rottenbiller utcában, s így meglehetősen gyorsan találkoztam Kobulej professzorral, aki az MTA Acta veterinarius című, főleg angol nyelvű” folyóiratának a szerkesztője volt. Ő nem teketóriázott, s neki köszönhetően nemsokára a jövedelmem egy szép mellékforrása lett.
Ez viszont magyarországi tartózkodásom hőstettéhez vezetett, P. Pellérdy László csaknem ezeroldalas “Coccidia and Coccidiosis” c. művének második kiadásához, ami 1974-ben az Akadémiai Kiadó gondozásban jelent meg. Úgy emlékszem, szinte kéthetente azt a pár száz métert ballagtam a Népstadion út 13. házszámtól az Állatorvosi Egyetem parazitológiai tanszékének a Hungária körúti épültéig. Ott fogadtak nagyon kedves mosollyal, feketével Pellérdy bácsi és asszistense, Tóthné Erzsébet (ő - szegény - gépelte ki a bőséges kézbeli macskakaparást, amellyel a fordítást javítgattam). Átbeszéltünk a változásokat, erről-arról csevegtünk egy picit s újabb adag szöveggel hazaballagtam. Egy álló éven keresztül.
Most, hogy ezt a vastag kötetet előveszem egy borítékot veszek észre benne: a kiadótól a végelszámolást. A 1971 április 28-a és 1972. július 27-e között leadott 50.82 ív lektori munkáért összesen 20.328 forintot fizettek ki… Elképedek. Ez kb. a KFKI egy évi fizetésemnek felelt meg, s talán majdnem annyi munkának is a napi 10 – ill. utazással együtt inkább 12 - óra mellett.
*
Persze könnyű nekem ezekre a szép emlékekre visszagondolni, de nem szabad elfelejtenem, hogy a kádárizmus kellős közepe sok embernek egyáltalán nem volt kellemes. Fanyar, ahogyan Kukorelly Bandi finoman ecseteli: “az egyik bevált trabantszínezést, nem a szürkésfehéret. Nem a bugyirózaszínt, annál leírhatatlanabbat…” Nekem viszont a valóságban is nevetségeseknek tűntek az akkoriban nem ritka 22-es csapdák. Pl. 1970. szeptember elején már munkahelyem volt, de csak elvben, mert előbb tartózkodási engedélyt kellett szerezni; viszont tartózkodási engedélyt csak abban az esetben adnak, ha van munkahelyem. A KEOGH-nak nyilván gyerekjáték volt ilyen összeegyeztethetetlenségeket megoldani (mindenkinél jobban, mivel tőlük eredtek).
Hozzászólás