Kolozsváron kitört a választási kampány, nem lehet közlekedni. Délben, még gyanútlanul, taxival rohanok be az egyetemre - mit rohanok?, araszolunk csak, a legváratlanabb pillanatban lecsapnak ránk a kampány-kommandók -, órák után, újabb szokásom szerint, gyalog vágok át a városon hazáig. Ez most akkor így lesz egész évben, nincs mese. A júniusi helyhatósági választás után máris, gondolom még aznap a feltüzelt politikusok és médiakopóik a decemberi általános választásokra turbózzák fel egymást. Szelíden nógatom a taxist, mindhiába, óra előtt még szakdolgozatot kellene megbeszélni, ráadásul a rendező Beckettről, akiről mit sem tudunk e kies magyar-színházi hazában. Közben azért politikáról is szót váltunk, taxisokkal lehet a legjobban politizálni, Bukarestben a legkivált. Szenvedélyesség és humor ugyanabban a mondatban, és csak elvétve, nagyon ritkán eltökélt keserűség vagy rosszarcúság. Erdélyben bonyolultabbak a viszonyok, ebből következően ravaszabb az indítás, az örök taxis-téma felvezetése némileg körültekintőbb. Azonnal látják persze, hogy magyar vagyok, lerí rólam, meg is mondják. Nyelvtudásommal, ha edzésben vagyok, bizalmat ébresztek, a legtöbbjüknek mindazonáltal indításként a legbiztosabb a gödrös utakat ócsárolni, meg-megeresztve kétértelmű célzásokat az ország általános, ezen belül pedig Kolozsvár kiemelten katasztrofális helyzetéről. A rossz utak mint lehetséges konszenzus-alap egy pragmatikusabb beszédmódhoz. Bukarestben erdélyi odalátogató számára tisztábbak, és hát felszabadítóbbak a viszonyok. Nyelvtudás ide, nyelvtudás oda, az első nyikkanásomból kiderül, hogy erdélyi vagyok, mire elárasztanak a dicséretek az "árdeljeánok" vagy "árgyelánok" üdvös rátartiságáról, a provincia irigyelhető fejlettségéről, szóba hozva olykor a szép és szabad magyar lányokat is. Az "árdeljeán" vagy "árgyelán" nemcsak a magyarokat jelöli, tudni való, hanem az erdélyieket általában. Igazunk van, igazunk van, ha betartunk Bukarestnek, hajtogatja szenvedélyesen és olyan hangosan, mintha mindenkihez szólna, akik a szemafornál várakoznak.
A hegyeken túl, ahol élek, egy egészen más világ van, de ezt én is csak Bukarestből látom ilyen radikálisan különbözőnek.
Budapestről már sokkal kevésbé, az erdélyi magyar közéletet végérvényesen maga alá gyarmatosította az anyahoni politikum, ide kell tartozni vagy oda, legfeljebb, ahogyan a legügyesebbek teszik, ide-oda, de tartozni kell, és az ide vagy oda, valamint az ide-oda egyre szenvedélyesebb és eltökéltebb, sokszor pedig kifejezetten rosszarcú. Ha volt volna magyar Caragiale, Ionesco vagy Beckett - lehet még, de nem volt -, annyit azért nem föccolnánk bele a politikába napra nap. Akkor az abszurd nem egyszerűen elhárítható zagyvaságnak, puha értelmetlenségnek vagy tét nélküli kellemetlenkedésnek tűnne - amely színházba, látjuk, nem is való, ha pedig mégis, akkor a politikára kikacsintó könnyű körúti ökörködés a javallott forma, az önfelejtő nevetésé - bizony nem, hanem belénk rekedt és elrekesztő elhárító zagyvaságnak, puha értelmetlenségnek vagy tét nélküli kellemetlenkedésnek, sőt az önfelejtő nevetésnek a fölszabadító felismerése.
Az ős-protestáns apám szerint jóval bonyolultabb a helyzet semmint a színházzal leírható volna, nézzem csak meg, a reformáció nem hozta át a régi korból a nevetést, a magyar hazában legalábbis nem ez történt, a szószékeken olyan nagy a hang, hogy nem hallható, aki beszél, eltűnhet a személy a nagy beszédben, csak a személytelen, üres képviselet marad meg, jaj, jönne már az "Ámen".
"Nem léteznek könnyű megoldások" - szólna közbe Beckett, de legalább közbeszólna. (Közbeszólt.)
"Ámen."