Második fejezet, amelyben a Naplóírónak beindulnak a reflexei, de lélekben kopaszodik

Kedves barátom szíves szóbeli közlése szerint, ha én képes vagyok Edgárt szeretni az AristoCatsből, akkor nem is voltam gyerek soha. Szőrös szívű vagyok, és lélekben kopaszodom. Lehet, hogy még pocakot is eresztettem titokban. És bár ezt határozottan elutasítom, az biztos, hogy hosszú és kanyargós az út Toulouse-tól Edgárig. „It’s a long way”, ahogy a Zuboly együttes mondja nagy ausztrál elődei nyomán.

De amíg ez a mondat elhangzott ma este, történtek azért még dolgok. Délelőtt maratoni szerkesztőségi értekezlet a Korunknál, a múlt heti elmaradt a pécsi és Pécs-környéki felolvasások miatt, most pótoltuk a pótolandókat. A turnék például nem állnak le, körvonalazódik egy újabb, Zenta–Szabadka–Újvidék stb. állomásokkal március végén, részben más felállásban. Nem jártam még arra eddig, készítem a jegyzetfüzetemet.

Egészen friss dolog a lapnál, hogy egy új felületet tesztelünk, amelyik blogformátumú, többszerzős lapszemleként (és a tervek szerint mindenegyéb-szemleként – film, könyv, színház, internet stb.) fog működni hosszútávon. Tegnaptól nyilvános a dolog, Reflex a neve és ma még bütyköltünk rajta valamennyit. Volt a Korunkban eddig is lapszemlerovat Talló néven, de egyszer csak azt vettük észre, hogy ritka a három hónaposnál frissebb lapokról írt szemle, így meg már nem sok értelme van. Online-ban viszonylag gyorsan lehet reagálni dolgokra, mint mikor beindulnak a reflexek, szinte önkéntelenül. Lassan elkezdtek érkezni a márciusi folyóiratszámok a szerkesztőségbe, várom, hogy megszólítson valami, amiről érdemesnek tűnik írni.

Délután könyvbemutató  az Egyetemi Könyvtárban, egy két éve meghalt barátunk könyvéről beszélünk Dávid Gyulával és Demény Péterrel. Gyűjteményes novelláskönyv, amelyik két kötet teljes anyagát közli, és néhány további szöveget a hagyatékból/folyóiratokból. Géczi A. János néven jegyezte a köteteit és írásait, hogy megkülönböztesse magát Netnapló-szomszédomtól, Géczi Jánostól. Amikor én találkoztam vele, János már nem nagyon írt, viszont 1999-ben kitalált egy kis, egyszemélyes könyvkiadót, amelyik úgy működött, ahogy talán a régi manufaktúrák: sok odafigyeléssel és sok ötletességgel és kevés emberrel. A János Kalota nevű kiadója például soha nem adott ki puhatáblás könyvet, csak keménytáblás, kötött könyvekben gondolkodott, ő maga tervezte a borítókat és a tipográfiát is. Jó mesterei voltak ebben, s úgy adódott, hogy mesterei túlélték őt. Az esten sok szó esik Karácsony Benőről, erről a furcsa humorú íróról, akit János nagyon szeretett, s akinek a könyveit többször is kiadta, további kiadásokat is tervezve. Karácsony Benőt valahogy úgy képzelem, mint aki befelé él igazából, és többször nevet befelé, mint a külvilágnak. Valahogy úgy, mint a Géczi A. János-könyvborító.
A könyvbemutató után hangzik el a mondat arról, hogy végképp menthetetlen vagyok, és magamra vessek, ha Edgár iránt a megértés jeleit mutatom. Nem árulom el, hogy az egyik rokonban viszont végzetes szimpátia támadt a 101 kiskutya Cruellája/Szörnyellája iránt, amikor a tömbházlakásukban egyszerre tíz dalmáciai kutyakölyök hancúrozott több héten keresztül. De hát ezek helyzetfüggő szimpátiák, belátom.