Péntek, szabadnap. Adél reggel fél kilencre egyetemre ment, én csak olyan fél tíz körül keltem fel, ám hiába az alvás, meglehetős kimerültség gyötört. A délelőtt éppen ezért áhítatos semmittevéssel telt, e-mailek böngészése, Facebook, Twitter, kávézás, majd elszívtam az utolsó szál puha tigrisemet, és a Bauhaus együttes 1979-es korszakos Bela Lugosi is Dead című dalával nyugtattam nyűgös és ódon lelkivilágomat. A közel tíz perces számot tartják a zenetörténet első gothic rock stílusú felvételének, és habár nem vagyok valami nagy rajongója a  műfajnak, ez a szám mindig képesre jó kedvre deríteni. Imádom Lugosit, és persze Martin Landaut is, ahogyan megformálta a grófot Tim Burton Ed Wood című életrajzi mozijában. Landaunak Oscar-díjat ért a szerep, de ha már Bauhaus, úttörő egyéniségek és gitárzene, hadd emlékezzek meg itt a Cromagnon nevű zenekarról is, akiknek felfedezése számomra augusztus havának egyik legmeghatározóbb élménye volt. Ijjas Tamás barátomtól kaptam meg a Pitchfork igényes válogatását, amelyben a hatvanas évek általuk legjobbnak, legmeghatározóbbnak ítélt két száz számát gyűjtötték össze. Ebben a válogatásban botlottunk bele Tolvaj Zolival Szigliget előestéjén az általunk korábban ismeretlen együttes Caledonia című dalába, ami azonnal kiverte mindkettőnknél a biztosítékot. A Cromagnon 1969-ben adta ki egyetlen, Orgasm című lemezét, amellyel előrevetítették a noise rock, a no wave és az industrial rock későbbi felemelkedését. Szuggesztív és félelmetes zene, az albumon pedig még ez a legmuzikálisabb felvétel, a többi tribális őrjöngés, csonkolások és erőszaktevések pszichedelikus zajkálváriája, amely a banda nevéhez méltóan hallgatóját olyan prehisztorikus mélységekbe taszítja, amelyhez képest a Cannibal Holocaust egy bájos és naiv népmese.

Fél egykor a bölcsészkar épülete előtt vártam Adélra, a tervünk ugyanis az volt, hogy beugrunk a Questura Gerlóczy utcai irodájába megszerezni a diákigazolványainkra a matricát. Érkezésünkkor azonban meglepve tapasztaltuk, hogy a gép délután egy órakor már nem adott nekünk sorszámot, pedig az iroda háromig van nyitva. Hogy vajon mi tart egy matrica felragasztásában olyan sokáig, hogy két órával a zárás előtt minket már nem szolgálnak ki miatta, nem értettük, és hozzáteszem, hogy egyáltalán nem volt tömeg az irodában. De ezen már meg sem lepődtem, pedig jó lett volna elintézni ezt a szabadnapomon, hiszen este nem akartam volna összeütközésbe kerülni a vonaton a kalauzzal, akinek ha éppen szar napja van, nyugodtan belémköthetne, hogy az iskolalátogatási igazolást nem fogadja el olyan hivatalos dokumentumként, amelyik feljogosítana az ötven százalékos kedvezményre. Szerencsémre a vonaton még csak a diákigazolványt sem kérték el tőlünk, én pedig este tízre sikeresen és mindenféle fennforgás nélkül megérkeztem Sopronba. Azért írtam azt, hogy fennforgás nélkül, mert a két héttel ezelőtti utam életem egyik legnyomasztóbb élményével gazdagította amúgy is túltelített paratáramat. Az történt ugyanis, hogy vasárnap reggel egy személyvonattal viszonylag korán indultam Adéléktól Győrből Sopronba. Az egész úton nem volt semmi baj, ám a Sopron határában lévő Alphapark szomszédságában egyszer csak megállt a szerelvény. Én iPodomon gyanútlanul tovább hallgattam melankólia-válogatásomat, arra gondolván, hogy biztos csak egy IC-t engedünk el, vagy valami ilyesmi. Aztán amikor eltelt negyed óra, és az utasok elkezdtek leszállingózni a vonatról, már gyanút fogtam. Megkérdeztem a velem szemben ülő bácsitól, hogy mégis mi történt, és ő szemrebbenés nélkül közölte velem a tényt: gázolt a vonat.

Én bolond meg vesztemre kihajoltam az ablakon, és mivel a kanyarban állt meg a mozdonyvezető, óvatlanul hátrapillantva megláttam a sínen fekvő holttestet. Nem kellett volna, mivel eddigi életem során sosem láttam még holttestet, és habár az áldozat távolabb hevert, akaratlanul akkor is sikerült szemügyre vennem. Jöttek a rendőrök, mentők, és kiderült, hogy öngyilkosság történt, az egyik mentős pedig – aki hasonlóan riasztó benyomást tett rám, mint a szétcsúszott Nicolas Cage Scorsese Holtak útja című filmjében – úgy közölte velem, hogy a férfit szó szerint felnégyelte a vonat, és nincsen feje, mintha csak a trafikban kért volna egy doboz cigarettát. Napos vasárnap délelőtt, háromnegyed tíz, én pedig megsajnáltam azt az  embert, aki ennyire, de ennyire biztosra ment. Hívtam édesanyámat, hogy jöjjön elém kocsival, és szótlanul vártam rá a verőfényben.