hirdetés

Belgrádban

2008. június 27. - Végel László

Sem előtte, sem, utána a magyarságnak nem volt olyan nagy az ázsiója, mint a kilencvenes évek elején. Az átlagembernek Magyarország jelentette a nagyvilágot, mert csak oda utazhatott, az értelmiség pedig a demokratikus magyar ellenzéket emelte piadesztálra. A magyar kultúra rangja olyan volt, hogy óvta a magyar kisebbséget is.

hirdetés

Frankfurtban volt irodalmi estem, emiatt nem vehettem át a központi ünnepségen a belgrádi Danas napilap díját az európai gondolkodásmód és értékrend megjelenítéséért. Csak annyit rögzítettünk, hogy majd utólag barátok között ünnepelünk.

       Nem tudok Szerbiában még egy újságról, amely annyira ki lett volna téve a hatalom önkényének és bosszújának, mint a Danas; azaz az egykori Borba – majd annak utóda a Naša Borba. Ezt a „háromnevű” újságot betiltották, ellehetetlenítették, elfojtották, nevet változtatott, és újjáéledt. A kilencvenes évek elején, amikor még Borbának hívták, hétről-hétre itt közöltem a naplómat, a Wittgenstein szövőszékét, amely pár évvel később könyv formájában magyarul is megjelent. Akkor úgy gondoltam és ebben a meggyőződésemben máig tántoríthatatlan vagyok, hogy előbb a tett helyszínén számoljak el magammal, és nézzek farkasszemet azzal a világgal, amelyben élek.
         Igen, Belgrádban.
A kánikulára hivatkozva, haladékot kértem, prolongáltam az utazás napját, mire több újvidéki barátom kezdeményezi, hogy szívesen elszállít Belgrádba meg vissza. Hálás voltam a jóindulatukért, de valójában nem az utazás fáradalmaitól féltem. Terveim szerint, az úgynevezett Újvidék-Belgrád autóúton közlekedő autóbusszal szerettem volna elutazni, amely 1 óra 20 perc alatt Belgrádban van. Szerettem volna újra végigbattyogni a Balkán utcán, andalogni az ismert helyeken, lustán bámészkodni egy egész áldott nap, közben megpihenni a Moszkva Kávéház teraszán, élvezni a zsibongó népet, mint a hetvenes években, vagy a nyolcvanas évek első felében, aztán az utolsó busszal, éjfél után, 00.15-kor indulni vissza Újvidékre. Milyen jókat lehetett naphosszakat nézelődni a Moszkva Kávéház teraszán, ahol sokat üldögéltem a hetvenes, nyolcvanas években, többek között magyar írók társaságában (is), amikor Belgrád volt Közép-Kelet-Európa egyik legfontosabb városa. Petrivel, Eörsivel, Konráddal, Esterházyval, Radnóti Sándorral, Balassa Péterrel…
      Emlékszem, Balassa Pétert a közismert Szerb Kávéház teraszán mutattam be Danilo Kišnek, aki megmakacsolta magát és semmi szín alatt sem akart Péterrel az irodalomról beszélgetni (az író utolsó gondja az irodalom, mondta), ellenben valóságos utcai bacchanáliát rendezett. A legcsinosabb belgrádi lányokat csábította az asztalunkhoz, akik hahotázva fogadták az invitációt, örültek a tavasznak és az új társaságnak. Péter szigorú professzoros magatartással, vagyis sztoikusan tűrte mindezt, aztán a naplójában, professzoros önfegyelemmel felülírta a történteket. A lelke mélyén azonban élvezte ezt a szilaj balkáni vérmérsékletet. Adam Michnik itt érezte magát szabadnak, ugyanazt a díjat, amit ma én veszek át, néhány évvel ezelőtt ő érdemelte ki. Nem tudom, az ünnepélyes pillanatban milyen impressziói voltak, de arra minden bizonnyal elevenen emlékezett, amikor húsz évvel ezelőtt, itt találkoztak a kelet-európai ellenzéki értelmiségiek, itt játszották a darabjaikat, itt adták ki a könyveiket. Izgalmas, dinamikus, európai város volt, a nyugati modernitás és a balkáni anarchizmus ötvözete.
Mindhiába prolongáltam az időpontot, a meteorológusok előrejelzései semmi biztatóval nem kecsegtettek. Marad a trópusi kánikula, júliusban pedig kezdődnek a szabadságok. Végül nem volt mit tennem, engedtem a baráti unszolásnak és kora reggel személygépkocsival elindultunk Belgrád felé. A török vendégmunkás invázió még nem indult el Nyugat-Európa országaiból. Talán a futball Európa bajnokság késlelteti a törökök átvonulását, ami elképesztő torlódással szokott járni. Úgyhogy idejekorán a fővárosba értünk. Megálltunk az egyik dedinjei kávéház árnyékos terasza előtt, hogy megbeszéljük az útitervet, hiszen a díjátadásra csak az esti órákban került sor. Elővettem jegyzeteimet, hogy ellenőrizni tudjam, kivel, hol, mikor fogok találkozni. A legtöbb barátommal a Kontaminációs Kulturális Központ kerthelységében beszéltem meg a találkozót.
        Körbesétáltam a tágas teraszon, miközben felfedeztem, hogy az Užičke utca közvetlen közelében vagyunk. Emlékeim szerint jobbra az egyik mellékutcában áll Dobrica Cosic villája. Azt is megjártam, éppen a kilencvenes évek elején, amikor az újvidéki Magyar Szó került végbeszélybe. Telefonon beszélgettem Miodrag Perišićtyel, Milošević kíméletlen kritikusával, hogy mit kellene tenni. Arra számítottam, hogy a belgrádi szerb értelmiségiek petíciója, esetleg zavarba hozza a vajdasági szerb nacionalistákat, s ezzel a Magyar Szó megszabadul a rákényszerített főszerkesztőtől. Perišić megígérte, hogy körülszimatol, és visszahív. Néhány óra múlva végre csengett a telefon, Perišić rossz hírrel jelentkezett. A petíció nem segít, közölte, egyedül Dobrica Čosić tudna közbelépni. Ha akarod, találkozz vele és add elő, miről van szó.
        Dobrica Čosić akkor már a szerb nacionalizmus elismert tekintélye volt, Slobodan Milosevic pedig projektjének a kreatúrája. Csakhogy feszültség keletkezett a kreátor és a kreatúra között. Cosic úgy vélte, hogy a nacionalizmus és a demokrácia ötvözhető egymással, vele szemben Milosevic felismerte, hogy ez lehetetlen. Cosic maradt alul.
        Némi habozás után, a nincs mit veszíteni alapelv értelmében, beleegyeztem. Később Gojko Djogo, szerb költő hívott telefonon, ő már akkor a nacionalista értelmiség vezető személyisége volt. Akkor már elvált az utunk. Ő az egyik oldalon, én a másikon. Azt kérdezte, miben lehet a Magyar Szó segítségére. Sejtetem, miről van szó. Még az egypártrendszer idején Tito ellenes versei miatt börtönbe került, ekkor írt róla Tolnai Ottó verset, amiért viszont az Új Symposion tiltották be. Tiltakozz nyilvánosan, mondtam dühösen, hiszen mégis tudtára akartam adni, hogy a történteknek ő is bűnrészese. Rendben, válaszolta nem túl barátságosan. A „kölcsönt” azonban törlesztette. Nyilvános tiltakozása másnap megjelent a belgrádi lapokban és a Magyar Szóban. Tiltakoztak mások is, s közben eljutott hozzám Dobrica Čosić üzenete, hogy találkozzunk dedinjei villájában.
      A Magyar Szó egyik újságírónőjével mentem a tárgyalásra. Čosić a dolgozószobájában fogadott, íróasztalára a magyar írók műveit rakta ki. Készült a beszélgetésre. Azt mondta, a magyar kultúra nagy tisztelője, ezen kívül örök hálával tartozik a magyaroknak 1956 miatt. Ő akkor ismerte fel a kommunizmus szörnyű mivoltát, a magyarok segítettek neki a dogmától való szabadulásban. Sem előtte, sem, utána a magyarságnak nem volt olyan nagy az ázsiója, mint a kilencvenes évek elején. Az átlagembernek Magyarország jelentette a nagyvilágot, mert csak oda utazhatott, az értelmiség pedig a demokratikus magyar ellenzéket emelte piadesztálra. A magyar kultúra rangja olyan volt, hogy óvta a magyar kisebbséget is. Közölte, hogy petíció helyett ő erélyes levelet ír Radovan Božovićnak a tartományi kormány elnökének, amelyben követelni fogja, hogy állítsák le a repressziót.
       Már másnap Čosić postázta levelét, a másolatát pedig megküldte nekem. Levelében hivatkozott rám, és leszögezte, hogy a Magyar Szó élére a magyar értelmiség beleegyezése nélkül nem lehet új főszerkesztőt kinevezni. A tartományi kormányfő fejet hajtott, Čosić tekintélye előtt. Megerősítést nyert, hogy a Magyar Szó főszerkesztőjét csakis a lap újságíróinak beleegyezésével lehet kinevezni. A többi az ő dolguk, gondoltam. Dobrica Čosićtyal folytatott kínos levelezésünk később folytatódott: én a kisebbséget védtem, ő meg állította, hogy a szerb nemzeti érdekeket védi. Személyesen többé soha sem találkoztunk; ha egyszer ezek a levelek napvilágra kerülnek, kiderül az is, hogy miért. Közben az események rossz irányba kanyarodtak, ő is áldozata lett annak a nemzeti mozgalomnak, amelynek alapító atyja volt. De még így is, vitathatatlan tekintély maradt Szerbiában.
      Nem fogom őt látni ma sem, bizonyára soha többé. Pedig érdekes lenne, hiszen minden bizonnyal ő volt e régió utolsó nagy befolyású nemzeti „messiása”. A többpártrendszerben ilyen messiások már nem születnek, csak szürke epigonok, akikkel tele van manapság a Közép-Kelet-Európa és a Balkán.
      Jó napom volt. Azokkal találkozom, akikkel a másik oldalon álltunk. Megismerkedtem újakkal, főleg fiatalokkal. Láttam egy várost, amely szörnyű harcban áll saját magával. Veszélyes destruktív energiák kavarognak és közben mindenütt, az utcán, a tereken, a kávéházakban, a baráti társaságokban mediterrán derű terjeng. Jó kedvű, szeszélyes, nagy belső zűrzavarban élő város, amelyben nem tudni, hol kezdődik a lehetetlen és talán éppen ezért – miközben a Nyugat és a Kelet vívja benne elkeseredett harcát – csodákra is képes.

Végel László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.