Reggel megtartom a Móricz-olvasatokról szóló előadást a gyergyói táborban, azt, amelyik elmaradt az első napról, a behavazott út és a késve érkezés miatt. Elindulás és díjkiosztás előtt valamivel kevésbé motiváltak az emberek, és még kávé sincs, úgyhogy kávépótló előadásként harangozom be a mondandómat.

Elvetem azt a megoldást, hogy az egyes kutatói hozzájárulásokat emeljem ki az utóbbi két évtized munkái közül. Inkább szabadon beszélek, és két regényre összpontosítok: Az Isten háta mögött, illetve a Míg új a szerelem néhány vonására. Felvázolok egy folyamatban levő olvasástörténetet, amelyik előbb azokat a műveket kereste és állította előtérbe, amelyek a „nem-realista” – mert modernista és látványosan önreflexív – Móricz-írásmódot mutatják meg (ilyen egyébként az általam nagy élvezettel olvasott Míg új a szerelem is, természetesen), aztán meg abban az irányban tágította a Móricz-újraolvasás kereteit, hogy magában a realistának nevezett koncepcióban mutasson ki mitikus szerkezeteket, illetve a romantikával való folytonosságra utaló jegyeket. Az, amit a szocreál irodalomszemlélet oly nagyon szeretett volna, vagy akár maguk a romantikával szembeforduló írók is, nem egészen jött be: fontos struktúrák (bűnbeesés-történetek, felemelkedés-narratívák stb.) őrződtek meg, ami azt is jelenti, hogy nagyjából tarthatatlan például az a fajta kritikai megközelítés, amelyik azt rótta fel Móricznak (vagy korábban, mondjuk, Jókainak), hogy nála a realista jegyekkel néha romantikus vonások keverednek.

Szilasi realizmus-karikatúrája („ha egy szöveg ellenőrizhető tényeket közöl, hagyományos műfaji modelleket követ, és nem vidám”), ahogy vártam is, zajos sikert arat, és jól tovább bontható. A Móricz-naplók, illetve a Tükör című szövegfolyam szakirodalomban való felbukkanásait ugyancsak sikerül ebbe a realizmus-problematizálós gondolatmenetbe illeszteni, az életrajzi tények felhasználásának hogyanját hangsúlyozva.

Egyik diák azt mondja a tanárnőjének az előadás után, hogy ezek után ne is mondja neki senki, hogy Móricz egy realista író volna. Azt azért jelzem, hogy ez kissé merész elértése a mondókámnak. :)  

Díjkiosztás után nekivágok az Udvarhelyre vivő útnak, a hóláncra itt még szükség van, ez nem főút, a hegyi átkelő gyakorlatilag végig havas.  Útitársammal, aki udvarhelyi, előbb szóban történik meg a város birtokba vétele és a visszaút az időben, ezeket a sorokat pedig már ott írom, ahol mondjuk középiskolás koromig a szöveges példák megoldásait.

Erről már sokakkal beszéltünk: nagy mázli, és nagy luxus, hogy valahol, ahol már ritkábban fordul meg valaki, ott találja egy korábbi életének a tárgyait és díszleteit, gyakorlatilag változatlan formában. Így meglehet az illúziója annak, hogy bármikor, amikor szükségét érzi, visszaléphet ebbe az állapotba. Ugyanazok a képek a belső falakon, mint a külső, szemmel láthatókon, és ugyanazok a könyvek (Cooper és Durrell és Asimov és Delfin Könyvek) a belső és a kézzel fogható könyvespolcokon.

És persze a nagy mitikus történet is megvan, ciklikus időszemlélettel meg mindennel, ami kell: ugyanazokon a helyszíneken, ugyanazokban a szobákban, ugyanazokon az ágyakon most egy generációval fiatalabb kisgyerekek ugrálnak, bukfenceznek és viháncolnak minden délután, a bátyám gyerekei. Ez is része a nagy nyugalomnak, amelyik a változatlanságból származik, ezt nyilván Krúdy is jól tudta, amikor Szindbádot a régi nők után utaztatva a régi nők lányait is felvonultatta a történeteiben. Persze kérdés, hogy ő a nyugalmat kereste-e ebben – valószínűleg nem, hanem a kalandok régi intenzitással történő megismételhetőségét.

Nekem most Udvarhely nem a kalandok helye, nem ezért van szükségem rá. Holnap utazom tovább, estére újra Kolozsvár. Búcsúzni indultam ma délben,

s még mindig nem tudom,

hogy honnan jöttem meg.

Ott állt egy hajó, útra készen,

ott álltam én is, integettem,

épp rakodtak az emberek.

Van úgy, hogy az integetés szorosabbra kapcsol,

van úgy, hogy csak szorongsz mégis attól,

hogy még egy búcsú, s ott leszel egészen,

és nem marad belőled, aki utánad nézzen.