Bemutatás, avagy Főhős úr íróvá érik
2006. november 14. - Nagy Koppány Zsolt
A barátok elnézően mosolyognak, ideges a gyermek, gondolják szeretettel, gondolom reménykedve. Felmarkolok még néhány sajtópéldányt, amit majd én hordok szét, egy zacskóba rakunk mindent, nagyon nehéz, bárcsak vékonyabb könyvet írtam volna, gondolom bosszúsan, vagyis elégedetten.
- 2006. november 14.
A csillag is úgy megy az égen, ahogy, ezért ott folytatom, ahol a tegnap abbahagytam, azaz a pénteknél.
Pénteken került sor a könyvbemutatóra, már nem izgulok, a tévés jelenés megedzett, olyan vagyok, mint a nyugalom szobra, alig tudom mozgatni a tagjaimat. Az izgalomtól, persze. Asszonykám segít öltözni, megigazítja a nyakkendőmet, amit aztán levetünk, miután én is megigazítom vagy kétszer, és szinte megfojtom vele magam.
A Körúton veszünk egy új sálat, mert saját könyvbemutatójára igyekvő szerző olyan egy hosszú sál nélkül, mint naplóírás poénok és provokatív mondatok nélkül: érdektelen és unalmas. A baráti társaság színe-virága az Alexandra mellett működő kocsmában mulatja az időt, ott van Orbán János Dénes, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, Gáll Attila, Farkas Wellmann Endre, végszóra befut Szálinger Balázs is.
Decens fogyasztás zajlik, maximum egy sör és egy tömény – hiába fogadtam meg, hogy a könyvbemutató előtt nem iszom, nehogy összeakadjon a nyelvem, koccintani kell, koccintani jó. Nejemmel sokáig tesszük-vesszük a dolgokat, olyanok vagyunk, mint valami halászok, annyi cuccal jöttünk, ugye, két kabát, két sál, két sapka (mindkettő nekem, az asszony ugyanis csíkszeredai származású, és szinte soha nem fázik a feje), aztán kamera, fényképezőgép, pénztárca, toll, izgulás, kulcsok, felolvasandó regényrészlet, gyomorideg. Ezeket rakosgatjuk.
Felbaktatunk a könyvesház legfelső emeletére, ismerősök is vannak, de örömmel veszek észre idegeneket, na most, morfondírozok magamban, ők vagy érdeklődő olvasók, vagy pedig a másik két díjazott (Sigmond István, első helyezett, Balogh Robert, harmadik díj) ismerősei. Valószínűleg az utóbbi, hűtöm le magam.
OJD a könyvet studírozza, én próbálok magabiztosan nézni.
A bemutatót Böszörményi Zoltán úr nyitja meg, néhány szót mond a regénypályázatról, aztán sor kerül a laudációkra. Kukorelly Endre kezdi, Balogh úr könyvéről értekezik, aztán Balogh úr olvas fel néhány részletet a regényéből. Ezután Orbán János Dénes barátom laudál meg engem, elpirulnék, ha már javában nem volnék piros a reflektoroktól.
Szépen beszél, szabadon, s mindenben igaza van, na, minek is tagadjam. Így erősítgetem magam, mert jön a felolvasás, a regény utolsó fejezetét választottam, mert ott aztán minden kiderül, például hogy szegény olvasó miért is rágta át magát a több mint 400 oldalon, ott van a csattanó, a magyarázat és az újraértelmezés, igen, mind a hárman ott vannak. Későn jut eszembe, hogy ez a rész akkor csattan igazán nagyot, ha mondjuk előtte a több mint négyszáz oldalt is felolvasom, erre azonban sajnos nincs lehetőség, nem illik öt percnél tovább rabolni az olvasók idejét. A tetszés elég gyéren hullámzik a közönség soraiban, de, vigasztalom magam, legalább nem akadt össze a nyelvem, mondjuk, a fogaimmal.
Lászlóffy Aladár Sigmond István urat és regényét dicséri meg, majd felolvas az első helyezett Sigmond úr is, remeg a keze, az izgalomtól, mondja, én veszem át tőle a már elolvasott lapokat, az ember tisztelje a mestert és járjon a keze alá, ha már ott ül mellette, elmélkedem.
A könyvbemutató véget ér, a tömeg oszlik, izgatottan várom az olvasókat, jöjjenek dedikáltatni, az mégiscsak nagyszerű dolog, három tollat hoztam otthonról, nehogy ne legyen elég. Jönnek is, igaz, mind ismerősök, de ez is jólesik, kinyitom a könyvet és szellemesnek szánt sorokat rovok belé. Kár, hogy a kényelmetlen ülés miatt többször is bele kell javítanom az ajánlásokba, satírozok, mint diákkoromban, az istennek sem akar rendesen sikerülni például a g betű alsó akasztófahurka, hogy a galád és gúnyosan röhögő ipszilonokról már ne is beszéljünk.
A barátok elnézően mosolyognak, ideges a gyermek, gondolják szeretettel, gondolom reménykedve. Felmarkolok még néhány sajtópéldányt, amit majd én hordok szét, egy zacskóba rakunk mindent, nagyon nehéz, bárcsak vékonyabb könyvet írtam volna, gondolom bosszúsan, vagyis elégedetten. Mivel az asszonynak névnapja van, virágot is kaptunk, meg bort, úgyhogy van egy rahedli cuccunk, amivel megyünk.
Kocsmázás következik, sikerül elhelyezkednünk a Noában, fenn, a nemdohányzó részben ül le a kb. 20-25 dohányzó, de most szabad szívni ott is, mert sokan vagyunk, s remélhetőleg sokat is fogyasztunk. Az asztalokat U-alakban toljuk össze, nekünk asszonykámmal sikerül a szerkezet hajlatába kerülni, ahonnan nem lehet kimenekülni, ha például tűz üt ki, nem lehet kimenni pisilni, és ahol az összes mások által szívott cigaretta (újabb angoltanárizmus) füstje koncentrálódik.
Én is rágyújtok, hogy ha már úgyis szívni kell, akkor legalább a miénket szívjuk, nejem szeme villámokat szór, ő ugyanis nem dohányzik. Ebben a meggyőződésében ez az este csak megerősíti.
Jó hangulatú ivás veszi kezdetét, a prímet OJD és Böszörményi Zoltán viszik, poént viszont rendre mindenki elsüt, és mindenkin elsül előbb vagy utóbb egy lehetőleg másik poén (mikor az emberen a saját poénja sül el, na, olyankor kell kimenni pisilni).
Szerencsére a Karácsonyi Zsolt nevével többet lehet viccelődni, mint az enyémmel, de egyszer mindenkit szólítanak, s egyszer mindenkinek vissza kell szólni, így telik el az este és az éjszaka, még mászkálunk egy csomót, iszunk, s hajnal felé örömünkben hazataxizunk.
Hozzászólás