hirdetés

Beszél el

2008. április 21. - Gács Anna

...mintha kínos volna bevallani, mintha szeretném elmismásolni, hogy az órarendkészítők alantas kasztjába tartozom. Hogy az életem nem csupa magasröptű, szellemes beszélgetés, finom cigarettákkal és érett borokkal körítve, nem fájdalmasan mély gondolatokra és pontosan célba találó nyelvi fordulatokra fordított percek sorozata, nem csupa féltő, de elengedni is tudó anyai gondoskodás.
hirdetés

Kezdődik a naplóm, de nem kezdődik a hetem, legalábbis nem említésre méltó módon, csak szürkén, kopottasan, péntekhez illő fáradtsággal, mit meséljek erről. Egész nap bosszankodom, hogy egy napfényes, izgalmas hétvége után éppen ma kell először írnom. A sztrájk miatt 3 naposra nyúló hétvégén mintha mindent elvégeztünk volna, ami egy hétre is elegendő lenne: állatkert, két kiállítás, két vendégség, egy koncert – csaljam ide őket? A naplóhoz anyag kéne, izgalmas fordulatok, legalább egy tigriskaland.


Most akkor meséljem el, hogy reggel kilenctől délután háromig a jövő évi kurzuslistát készítettem az egyetemen? Hogy tulajdonképpen ezt csinálom kisebb-nagyobb megszakításokkal hetek óta és még hetekig? Ahogy gondolkoztam róla, miről írjak, felfedeztem, hogy nem pusztán attól tartok, ez témának sovány, de egyenesen valami szégyenkezésfélét érzek: mintha kínos volna bevallani, mintha szeretném elmismásolni, hogy az órarendkészítők alantas kasztjába tartozom. Hogy az életem nem csupa magasröptű, szellemes beszélgetés, finom cigarettákkal és érett borokkal körítve, nem fájdalmasan mély gondolatokra és pontosan célba találó nyelvi fordulatokra fordított percek sorozata, nem csupa féltő, de elengedni is tudó anyai gondoskodás. Nekilátok századszor is, hátha megtörténik a csoda és felrémlik tompa agyamban a tökéletes megoldás: hogyan tarthat kilenc tanár mintegy négyszáz, négyféle képzésre járó egyetemistának kellő számú, kellően színvonalas és változatos egyetemi órát. Osztok, szorzok, copypaste-elek és visszavonok, telefonálok, könyörgő e-maileket írok. Délutánra hányingerem van tőle.

Az élet máshol van, és nekem még az sem adatik meg, hogy irigységet érezhessek. Megnéztük vasárnap a Sajtófotó-kiállítást a Nemzeti Múzeumban, ott aztán van élet, inkább hétfői, mint vasárnapi, de annak a grandiózus, végletes, hogy úgy mondjam, történelmi változata. Ott volt velünk Miki, a két és fél éves kisfiunk, aki valahogy úgy beszél, mintha nem általában beszélni tanulna mostanában, hanem egy sokadik idegen nyelvet, mintha volna egy – gondosan titokban tartott – anyanyelve, és a magyart inkább csak kényszerből vagy talán udvariasságból, a velünk való kommunikáció megkönnyítése végett próbálná elsajátítani (pl. „Le olló körme én”, ez annyit tesz, „Vágd le a körmöm”, hacsak nem valami egészen mást). Na szóval a kiállításon próbáltuk a figyelmét a termek közepén elhelyezett remek puffokról néha a képekre irányítani, hordoztuk körbe, ahogy magunkfajta értelmiségi szülőktől ellestük, ő pedig rövid, zsarnoki utasításokat adott: „Menni” vagy „Beszél el”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy meséljük el, mi van a képen. És én, jó szolga, meséltem. Látod, az a narancssárga ott a tűz, ég az erdő. Látod, mindjárt elér a bácsi házához. Nézd, itt vannak a tűzoltók, hárman fogják a bácsit, támogatják, húzzák, vonszolják el a házától. Igen, a bácsi beteg. Lehet, hogy nem tud járni. Lehet, hogy nem akar.
 
Kurucz Árpád: Görögország lefeketítése.
Sajtófotó 2007, Képriport 1. helyezett (forrás)

Rám a legnagyobb hatást két végtelenül különböző sorozat tette. Hernád Géza fődíjas képei a Lipótmezőről és Simonyi Balázs Hátsó ablak sorozata. Ami a személyességet, a részvétel fokát illeti, a fényképezés két véglete. Sokszor kétkedve olvasom, hallgatom a résztvevő megfigyelés programjait, fotósoknál, dokumentumfilmeseknél, szociológusoknál, antropológusoknál is. Értem én, persze, hogy az ő személyes történetük - az, hogy ott éltek, közöttük, egy kicsit úgy, de alapvetően persze mégsem úgy - elhanyagolhatatlan része a munkának is és a belőle születő műnek is. Csak néha azt érzem, a személyes részvétel olykor bizony narcisztikus története mindössze rá van aggatva a végeredményre; esetleg érdekes, esetleg promóciónak megteszi, de a kész műben nem köszön vissza az a bensőséges tekintet, ami az együttélésből, a megismerésre és a bizalom elnyerésére fordított időből születhetett volna. Hernád képei nem ilyenek. Egy pillanatra se hiszem, hogy ezek a képek akkor is megszülethettek volna, ha nem jár be az elmegyógyintézetbe jó két éven keresztül. Olyan meggyőző erővel közvetítik ezek a fotók a szereplők nézőpontját, hogy még csak azt sem érzem, kukkolok – pedig hát egy pszichiátriai betegekről készült képsorozat esetében így kéne éreznem (és a kiállítás sok más képe előtt úgy is éreztem). Gondolom, ez az oka annak is, hogy a fotósorozat nem simul bele az aktuálpolitikába, eszembe nem jut azon gondolkodni, hogy ez most a Lipót bezárása ellen szól-e. Pontosabban, ezek szerint eszembe jut, de ez nem a képek hibája, hanem az enyém, és a képek jól az orromra koppintanak. Fáj.

A Hátsó ablak című sorozatban Simonyi fényképezőgépe nem vesz részt semmiben, csak le van téve egy bérház emeleti ablakába a Múzeum körúton. Körülbelül annyi köze van ahhoz, ami az ablakon túl látszik és történik, mint Norman Bates anyjának a Psychóban – hogy a cím elindította hitchcocki asszociációs sort folytassam. Simonyi elmosódott, geometrikus fekete-fehér képei esetlegesen kijelölt pillanatok felvételei, van rajtuk tüntetés, ünnep, államfői látogatás, leheletnyi hóréteg, lomtalanítás. A mindennapok, a történelem és a természet időskálájának egy-egy pontját jelölik közönyösen. És most az jutott eszembe, hogy mivel az ELTE épületei nem is esnek túl messze ettől az ablaktól, akár még az is rajta lehetne valamelyik képen, ahogy ülök a szobámban és órarendet készítek. És akkor ez is el volna mesélve. De azt nem tudom megmondani, hogy ez vigasztal-e.

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.