Walser 1878-ban született, több svájci és német városban élt, nyugtalanul vándorolt, alacsony banki állásokban tengődött. Egymás után írta regényeit, rengeteg kisebb-nagyobb prózai futamát. Az élet fárasztotta, az irodalom nagyüzemétől viszolygott. 1929-ben önként kérte felvételét a waldaui elmegyógyintézetbe (Svájc). 1933-ban átköltöztették a herisaui intézetbe. Ettől kezdve nem írt. Haláláig intézeti páciens maradt. Hölderlin jut eszembe: az a benyomásom, hogy ő is tudatosan választotta az őrületet, mint menedéket és szerepet. Azt írják, egy forradalmi összeesküvésben való részvétele miatt, a büntetés elől lépett meg ily módon. Mintha nem tudnánk belenyugodni abba, hogy Petőfit megölték, Hölderlin megháborodott. Walser bizonyosan felismerte életfélelmét, azt, hogy nem bír és nem akar az emberi tülekedés forgatagában sodródni. Életformáját illetően kevéssel beérte. Robert Walser 1956 karácsonyán, egy havas sétán, szívrohamban halt meg. A halott író nagyobb, mint az élő? Miért csak akkor ismerik el az embert, amikor kitüntetik, amikor meghal, amikor zászlóra lehet tűzni? Amikor válságban van, amikor hallgat, de él, amikor visszavonultan tengődik – akkor nem ugyanaz, nem azonos azzal, aki a később remekművekként aposztrofált könyveket írta? Amikor él, de hallgat az ember, akkor nem az, aki korábban volt? Aki lesz? Menet közben értéktelen? Nem annyira az utókor értékfelismerő és hálás, hanem inkább a kortársak sznobok és kicsinyesek.

          Mert a könyvek, a könyvek, azok utat vágnak maguknak az időben. A gyenge könyvek alól kimossa a homokot az elfutó idő: elmossa az aktuális érdekességet, a politikai utalásokból összeálló, az olvasó rejtett szövegértésére és derűs cinkosságára alapozott művészeti hatást. A jó könyvek viszont, furcsamód, egyre jobbak.

          Ma Walser történt velem.

          És az, hogy kedves volt hozzám egy bolti elárusítónő. Sokféle módja van a rendkívüli élménynek. A bal szemem külső látóterében pattognak így a villámok, ha sötétbe lépek. Ilyen furcsán és váratlanul. Egy emberi gesztus majdnem annyi virtuális teret foglal el a memóriámban, mint egy művészi tett. Mindkettő hatásában él. A művészet is gesztus.

          A Jakob von Gunten Walser harmadik regénye, 1909-ben látott napvilágot. A címadó főhős egy lakájnevelő iskola, a Benjamenta Intézet növendéke. Naplót ír mindennapjairól, az intézeti eseményekről, a társairól, Benjamenta úr húgáról, Lisa kisasszonyról, álmairól és tapasztalatairól. Ebben az intézetben arra oktatják a fiúkat, amire Walser magánéletében törekedett: hogyan lehetnek „kicsik, alacsonyrendűek, alázatosak”, hogyan válhatnak „izgalmas, kerekded nullává későbbi életükben”. Walser úgy ír, mint néhány év múlva Kafka az emberi megalázottságról, és majd hatvan év múlva Kertész Imre a maga megpróbáltatásairól: a megalázottság, az elnyomottság az ember derűsen viselt, alapvető léthelyzete. Bármikor elnyomhatóak, megölhetőek vagyunk az alig szocializált, agresszív modern társadalmakban. És mi finom iróniával veszünk részt ebben, a keserűség rezignált füstöcskéjével mosolygunk a rács mintázatai közül, a szögesdrót mögül, a vesztőhely közelében. Persze, ezek a művek a legmélyebb indulatból, az életösztönből táplálkoznak, és az olvasó is megérzi ezt a hatalmas, alig-uralt tengert az említett szerzők halk szavai alatt. Hiszen, ha más nem, a halál perspektívája kicsinnyé tesz mindannyiunkat. És ez a perspektíva ad jelentőséget a szépségnek, a művészetnek és a vakmerő erkölcsi választásoknak.

          Mennyire örülök az utóbbi időben egy-egy új könyvnek, amelyet nem én írtam. És mégis az enyém.