Az még csütörtökön volt, hogy találkoztam Darvas Ferivel a házunk előtt (szemben lakik), és megfeddtem szelíden, amiért menni láttam az imént, nem futni. Feri ugyanis fut egyébként mindig az utcán, így tartja karban magát. „Gondolkoztam egy új trükkön – mondja –, ki kellett számolnom valamit, arra összpontosítottam. És azt futva nem lehet.” Mert Feri fejszámolóművész is, előhúzza kis számológépét a zsebéből, kipróbálja rajtam a legfrissebb mutatványt. Nem részletezem (mert elfelejtettem a felét), a lényeg az, hogy a tizenkét számból álló végeredmény – stimmelt. Aztán a vasárnapi Csákányi-estről beszélgettünk, ahol ő zongorázik a Weil-Brecht dalokhoz. Teltház lesz szerinte, de esetleg tudna jegyet szerezni. Így jutunk el a mai naphoz.

Az Uránia előtt rám köszön K. Gy. pszichológus, akihez párterápiára jártunk. Érdeklődik kedvesen hogylétem iránt. Köszönöm kérdését, szo-szo. De együtt hogy vagyunk, úgy érti. Ó, már egész jól, nyugtatom meg, Cs. három éve elköltözött, éppen most válunk hivatalosan,  Szerdán volt a tárgyalás. De közös megegyezés lesz, húzom ki magam. Igazán sajnálja, hogy így alakult. A gyerekekről – akik már nagyok, ugye – elmondom, hogy hol ott laknak, hol itt. Költözgetnek. Nem a legjobb megoldás, állapítja meg a Rákóczi úton. Jobb, ha az egyik szülőnél maradnak végleg, miközben a másikkal is szoros kapcsolatot tartanak. De hát az úgy nem megy, mondom. Meg lehet próbálni, szerinte. Előadom, hogy nem programszerű találkozásokra vágyom, hanem spontán együttlétekre, s ehhez az kell, hogy ott lakjanak nálam is. Ott aludjanak, ott ébredjenek. Nem ért egyet velem. Oké, mondom, de lehet, hogy nekem van igazam. Az lehet, hagyja rám, végül is minden család más. (Az az érzésem, neheztel rám, hogy nem maradtunk egybe’, pedig ő a lelkét is kitette…) Kellemes szórakozást kívánunk egymásnak, K hív, hogy nézzek a megálló felé, most száll le a buszról.

Az előadás a Zsidó Nyári Fesztivál része. Jó, hogy van ilyen fesztivál, de még jobb lenne, ha valami koncepció, valami egységes szellemiség mutatkozna a programok összeállításában. Itt van ez a Csákányi Eszter-est. Tizenöt éve megy, még 1996-ban kezdődött a Kamrában. Kurt Weil és Bertolt Brecht dalai, kis kerettörténettel, egész estés előadássá szerkesztve. Igaz, annak idején még komplett zenekarral, díszlet-, jelmeztervezővel, szerkesztővel, rendezővel,  most ilyenek nincsenek (megnevezve), maga maradt a zseniális színésznő Lotte Lenyával, akit megszemélyesít. De mi a zsidó ebben a szerzők származásán kívül?

Lotte több mint kétezer négyszázszor (2400) játszotta Kocsma Jennyt a Koldusoperában, mondja Eszter, ami szörnyű. De a nagy mennyiségből könnyen lehet (kis mennyiségű) minőség, a többi nem számít, illetve számít, ha tudni akarjuk, mi nem számít, mit fújt el a  szél. Bizony, e dalok kopnak (sőt: környezetük, szövegösszefüggéseik nélkül már nincsenek is, csak ez estére). Marad kb. tíz, és az nem kevés, legföljebb, ha meg kell toldani még egyszer annyival, hogy kiteljen 70 perc. Szívesen fanyalognék tovább, de – mindent egybe vetve – ez azért egy színvonal, kérem, itt Csákányi Eszter játszott-énekelt egy jó órát s Darvas Feri zongorázott!

K-t elkísérem a Felszab térig, sietek, hogy előbb legyek otthon, mint a gyerek, aki most érkezik haza a tíz napos ukrajnai terepgyakorlatról. Csinálok valami vacsorát, kimosom a kádat, áthúzom az ágyat.