Litera | Az irodalmi portál

2006. október 03.

Bimbózó lányok árnyékában

2006. október 4. – Dunajcsik Mátyás

Ma szerda van, a bimbózó lányok napja, én is előveszem a női énemet. Csobánka Zsuzsi kedvencét, a zöld kockás ingemet öltöm magamra, ezzel próbálom meg eltakarni a bennem kitörni készülő barokk feminát (hogy valójában milyennek képzelek el egy barokk feminát? nem írom le, inkább iderakom Malin Martensson képét magyarázat helyett), aztán sitty-sutty, irány a Mátrix, shopping-spree a belváros vezető könyvesboltjaiban, mert megérdemlem.

Napszemüvegben korzózok végig a Batthyány tértől a Francia Intézetig, a sötétített üveg ellenére úgy tűnik, a gyászos felhők is oszolnak Budapest egéről. Az Intézet könyvesboltjából még a tegnapi nap folyamán hívtak, hogy megérkezett Giorgio Agamben Profanazioni című kötetének francia kiadása Párizsból, vékonyka kötet, elegáns esszék, a Kistangó kritikusnője szerint a tíz rövidebb írásra a filozófia örökmécsének fénye vetül . A borító fáradtarany Tiziano-angyala kiválóan alkalmassá teszi a könyvet minden alkalomra, intellektuális eszmetörténésznők zártkörű operabáljára éppúgy magunkkal vihetjük, mint Bacsó Béla professzori szobájába. Agamben jelenleg a magyar szellemi élet titkos favoritja, biztos belépő a legfelkapottabb szalonokba. Gyorsan megrendelem a szerző Homo Sacer című, korábbi könyvét is, biztos ami biztos, és közben elképzelem, hogy nyáron hosszú esszét írok Agamben gondolatait felhasználva Charles Baudelaire, avagy a költészet profanációja címmel egy színes magazinba (a szöveg mellett természetesen Oliviero Toscani érzékeny fotói a Párizs és Velence utcáin bomló dögökről).

A bolt könyvespolcai előtt ácsorogva végül hallgatok a bennem felhorgadó feminista hangjára, és megveszem Louise Labénak, a francia reneszánsz legtökösebb asszonyának összes műveit is. Szimpla kis zsebkönyv az egész, mégis benne van az összes szonett, elégia, tudós előszó, kronológia, bibliográfia, és a legérdekesebb, A Szerelem és az Őrület Vitája című mitológiai purparlé is. Kérdem én, miért nincsen nekünk ilyen kézreálló, elérhető árú, tudományosan is igényes, mégis népszerű kiadásunk a magyar reneszánsz költőiből? Szerzeményeimet szemérmesen elsüllyesztem a hátizsákomban (az igazi nő nem hivalkodik, számára a belső érték a fontos), visszafelé vetek egy utolsó, ellenőrző pillantást a Dunára, aztán a föld alatti metrósíneken elvalcerezek az Írók Boltjába némi magyar nyelvű primőráruért.

Térey János új kötete pirosan és szépen virít az újdonságok között; végigpörgetem kortárs irodalmunk Arany Jánosának modern kapcsos könyvét, és örömmel tapasztalom, hogy a Sonja útja kontemplatív, piarista hangvételű portréja után Térey végre mosolyog a belső borító sztárfotóján. Helyes, ha valaki, ő igazán megérdemli. Emlékszem, két évvel ezelőtt Belgiumban ennek a készülő kötetnek a verseivel oltottam nyelvi honvágyamat a Seneffe-i kastély franciakertjében. Az Ultra mellé kis kosaramba még odarakom Szabó T. Anna Elhagy című kötetét – mégiscsak nőnapot tartok ma, vagy mi –, ami annyira új, hogy egy: eddig még hírét sem hallottam sehol, hogy megjelent, kettő: még a Magvető honlapján sincsen róla semmi az újdonságok között, úgyhogy linket se tudok rakni, csak annyit mondok: létezik, aki nem hiszi, járjon utána.

Miután kielégülten távozom kis hazánk irodalmának dobogó szívéből, megiszom a reggel elmaradt kávét a Liszt Ferenc téren, nézem, ahogy az őszi divat lassanként testet ölt az előttem végigvonuló bimbózó lányokon. Márai-ízű mondatok tolulnak a fejembe, hogyaszongya van, aki a francia, van, aki az angol szabásra esküszik. Közben elolvasom Vida Gergely Fragonard-versét az új Kalligramban, meg hozzá desszertnek Hizsnyai Zoltán elemző elégiáját: úgy tűnik, nemcsak minket izgat a rokokó mint életérzés mostanában, nosza ráduplázok még egyet Fulvia antik köntösbe bújtatott múzsadalával, aztán az Egyetem felé veszem az irányt. Az Oktogonon egy fehérruhás, apró apácára bukkanok a tömegben, sietősen lebeg tova a nagyvárosi forgatag közepén, mintha a béke követe volna, késésben. Annyira megzavarodok a látványtól, hogy rossz oldalon szállok fel a villamosra, és kisvártatva a Nyugati aluljárójára kiterített Budapest-térkép fölött kopognak acélbetétes, báli bakancsom talpai, de hálistennek még időben beérek az esti, stílusgyakorlatok -nak becézett órámra, robogok lefelé a B épület kovácsoltvas lépcsőkorlátjai között.

Ó, azok a drága, bimbózó, franciaszakos lányok! Milyen szomorúan néztem őket hétfőn is a XVI. századi irodalomról szóló szemináriumon, amikor az istennek sem tudták megérteni, hogy a reneszánsz is rakendroll, csak a megfelelő oldaláról kellene megfogni! Milyen szívesen meséltem volna el nekik, ahogyan a 17 éves kis Louise Labé férfiruhát öltve részt vesz a Perpignan-i lovagi tornán 1542-ben, páncélja alatt surran a selyem, lebben a bársony, míg kopjafája nagyot nem csattan a felfuvalkodott férfifőkön! Ehelyett azonban Jean Anouilh Le voyageur sans bagage (magyarul Poggyász nélkül ) című drámája van műsoron, kicsit bonyolultan, és gyalázatos franciasággal igyekszem elmagyarázni, hogy miért tenném egy kortárs rendezésben egyértelművé, hogy Gastonnak valójában semmi köze a Renaud-családhoz: ugyanis mindegyik szereplő annyira magába van zárva ebben a darabban, hogy voltaképpen teljesen mindegy nekik, hogy az amnéziás fiatalember tényleg az elveszett családtagjuk-e vagy sem. Az órának csak nehezen akaródzik vége szakadni, pedig nekem sietnem kell, este fél hétkor randevúm van Pollágh Péterrel, aki, mint az közismert, Ady Endre libidója Ady Endre nélkül: lélekben igyekszem ennek megfelelő perdita-jelmezt ölteni a vécében, de sajnos miközben átvágok az éjszakai fényektől nyüzsgő utcákon, kitör rajtam az egész napos fáradtság, és mire odaérek megbeszélt találkahelyünkre a Zsinagóga elé, már csak Brüll Adél migrénje vagyok Brüll Adél nélkül.

A Szóda Kávézóba indulunk, az ajtónál Pollágh udvariasan előremegy, szórakozóhelyen ezt így szokás, ezek szerint mégis megérezte bennem a kiégett költőnőt. Azért gyűltünk össze ezen az estén, hogy a hétfői felolvasóest részleteit megbeszéljük, átadom neki az est anyagát tartalmazó füzetet, szeretem, hogy mindig ilyen körültekintő vagy, adja alám a lovat, én pedig diszkréten udvaroltatok magamnak tovább, hagyom, hogy meggyújtsa a cigarettámat. Miután a fontosabb részeket megvitattuk (milyen arányban vegyüljön az esten a pontos melankólia a könnyed posztrokokóval), Pollágh új szerelméről beszél, aki miatt mostanság a legfőbb időtöltése, hogy randevúkat mond le sorozatban. Őszinteségén féltékenység helyett inkább meghatódom, a migrénem is csillapodni kezd, így cserébe elmesélem neki, hogyan lettem három éve hivatalosan is érzéki nő Hollóssy Adél néven. A kedves anekdoták cigarettafüstként oldódnak fel a kávézó félhomályában, aztán érzékeny búcsút veszünk egymástól: Pollágh k.kabai lóránt éjszakai szalonjába indul, én pedig haza Combray-be, megírni folytatásos lányregényem újabb fejezetét: íme.

Dunajcsik Mátyás

hirdetés