Két hete, január huszadikán jött a hír az Ulysses nemrég elkészült új magyar fordításáról. Most várnom kéne mondjuk márciusig, hogy elolvashassam titkos internet-helyen? Dehogy: 2012-ig kell várnom! Valami zárt kört,  tudósi igazolást emlegetnek, irodalomtörténészi vagy főtanári pecsétet. „A filológia az impotensek aszkézise” - mondta valaki nem mostanában.

Nekem nincs doktorátusom, nincs tudósflepnim. Viszont megvan a régi Gáspár Endre féle adaptáció, és megvan Szentkuthynak az első, valamint az erősen átdolgozott második változata. (Hogy kettő is van neki, arról soha senki sem beszél: a másodikat Bartos Tibor dolgozta át, ez pedig oda van írva.)
A fordítás elolvasásáig jobb híján felidézem egy római emlékemet Joyce-ról. Rómában van először is az Abbey Theatre nevű híres ír kocsma, (Via del Governo Vecchio), falán hatalmas Beckett-fotóval. Sok turista csak azért ismeri (kívülről), mert két lépésre van vele szemben a Baffetto-kisvendéglő. Ez a Baffetto a három napos turisták ellenére a legutóbbi időkig jó római hely maradt.  Abbey Theatre: én hiába titkolom, valaki majd kifecsegi, miről nevezték el, valaki meg bemegy angol rögbit nézni, ír futballt nézni, akármiről nevezték el.

Jó, ez nem olyan nehéz rejtvény. Azt már kevesebben tudják, hogy például nemcsak Szombathelyen, de egy ideje Rómában is megtartják a Joyce ünnepet (Bloomsday) június 16-án. Megtartják, mégpedig a három éve a Trasteverén, bizonyos Casa delle Culture nevű soha nem látott intézményben, egy soha be nem járt kis utcában a Piazza Maffei felé. 2007-ben a Bloomsday szombatra esett, magyar- és ír-próbáló hőség, néptelen utcák.

Előző napomon. Előző napomon a Villa Borghesében vándoroltam. Sokadszor, de néha még mindig eltévedve. Makacsul a Galleria d'Arte Moderna múzeumot választottam ki kályhául, amelyről régebben tévesen hittem, hogy az a Villa Borghese múzeum. Egyszer egy bakancsos idős angol hölgyet oda is irányítottam, én is új voltam a városban. A hölgy trappolva indult: átvágott lefelé a töltésen nagy bakancsával: hogy hova érkezett, azt nem tudom. A hatalmas Modern Múzeumra jól rálátni a park lépcsősorának tetejéről, azt is látni, hogy egyáltalán nem a Borghese Múzeum, de a bakancsos angol hölgytől ekkor, évekkel később már nem tudtam elnézést kérni. Ültem a lépcsőn, kultúrtöprengésbe pácolódva. A Galleria d'Arte Moderna állandó anyaga nagyjából érdektelen, ha nincs mellette friss önálló kiállítás. Most, 2007-ben volt: az utóbbi évek legérdekesebbje: Il Simbolismo. Csakhogy egyetlen magyar festő nélkül, mintha nem lennének, Gulácsy sem lenne. (E pénteki zárójelet ezért bosszúsan bezárom, és másnapra ugrok.)

Tizenhatodika, szombat lett tehát végre, a Bloomsday napja. Föltámadt bennem egy kérdés: hogy vajon olvasható-e valami, bármi az Ulysses tengerében múzeumokról, festőkről, festészetről. Ugyanis a Quirinale (Köztársasági Elnöki Palota) EU-bővítés alkalmára nyitott kiállításán (minden tagállam egy-egy képpel) mellbevágóan erős ír festménnyel találkoztam. Nálam fölényesen nyert Írország (Csontváry versenyen kívül szerepelt). Az éneklő lovas - bizonyos Yeats festménye (rokon!): haragoszöld, zseniális expresszionizmus. Ha a másik Yeats is ilyen zseniális, nemcsak az egyik Yeats, akkor Daedalus úrfi vagy Bloom igenis gondoljon néha modern festőkre, már Az éneklő lovas megszületése előtt is! Mindenfélére gondolnak ők ketten, pulykacombra és nemzeti zászlóra, orrból kipiszkált száraz takonyra (más fordításban: fika) és ondó-óceánra, zsidóverésekre, miért épp festőkre ne gondolnának. Azért is el kell jutnom a római Bloom- napra, hogy ezt vagy megtudjam, vagy megkérdezzem.

A heti műsorújság szerint felolvassák fejezetenként az egész Ulyssest ottan, a Casa delle Culture rendezvényén - olaszul persze, és reggel nyolc órától éjfélig folyamatosan. Casa delle Culture! Csábítóan csengett a neve. Bár kicsit az villant át rajtam, fura megérzés, hogy valahogy nem igazán „trasteverés” ez a név, valami nem stimmel vele, fogalmam sincs, mi.

Gyanakodva vettem azért egy másik programújságot. Ez szót sem veszteget a Casa delle Culture rendezvényére. Viszont beszámol róla, hogy a Joyce-emlékezés május hetedikén kezdődött a Campitelli téren az ír nagykövet, a Joyce trieszti évei című új könyv szerzője, és többrendbeli római egyetemi tanárok részvételével. Hol jártam akkor ahelyett, hogy ott bloomoztam volna? Nem emlékeztem, de a komor Campitelli tér a vár-szerű ír nagykövetséggel, és egy méginkább vár-szerű templommal soha nem vonzott. Az egyetemi tanárok sem.
Na de majd most, ezen a szombaton, június 16-án, az „igazi Bloomsday-n”!

Mentem. Inkább vonszolódtam a negyven fokos melegben. Bánatosan üres a megadott utca, a Via San Crisogomo. Az utca induló elágazásánál kezdődik az a másik, mely nyílegyenes sikátorságával a Santa Ceciliához vezet, mintha az ott, a Trastevere másik vége egy másik világ volna, és csak egy sikátor kötné össze őket.

De most nem arra, erre! A kerület „szociális kultúrkörletébe” nyersfordításban, bár olaszul nem ilyen bután cseng, sőt igenis jól cseng. Hopp. Ez lenne a kultúrkörlet, ez a kicsi és jelentéktelen bejárat? Mindenesetre zárva. De nem! Mellette egy tekintélyes nagykapu: igaz, az már megfellebbezhetetlenül van zárva, véglegesebben, mint a „kultúrkörleté”. Olajzölden , ellentmondást és Ulysses-felolvasást nem tűrően zárt kapu. Mi történhetett? Nyilván kevesen jöttek össze, és szieszta időben, az első fejezet után szétszéledtek, vagy épp összeálltak, és egy ír kocsmában beszélgetnek. Rómában ebéd után, koradélután buta joga van mindenkinek zárva lenni.

Bambulva vonultam el valami árnyékos parkba az Argentina közelében, piszkos kis park, itt verekedni is szoktak. Öt után visszajövök: ugyanolyan üres utca, ugyanúgy zárva az ír-zöld nagykapu. Beróttam magamnak a bánatos pesti szekundát, és most hova is? Elindultam a Trastevere könyves utcájába. Nem tudom, van-e még Európában hasonló kis utca, ahol két pokol-paradicsomi, Borges-kedvű  könyvesbolt fér meg békésen és csendben európai csúcsra jutva, a könyvesboltok Montbanc-jai. Itt, ebben az utcában a Libreria dei Bibli és a Libreria del Cinema, ráadásul mindkettőben különterem vetítésekre és vitákra. A Bibli zongorát is kínál (na nem nekem), a filmes bolt talán nagyobb filmválasztékot, és mindkettőben kiváló étel-italpult. Oda indultam hát, meg is érkeztem, jól letelepedtem bennük (mind a kettőben egyszerre - miért: ilyen nincs?) és közben fogalmam sem volt, hogy ekkor már csak száz méterre lehettem a Bloom-nap kisszínházi helyszínétől. Az igazi Bloom-naptól.

Két hét múlva bukkantam csak rá egy beszámolóra, mely lelkesen elmondta, hogy igenis, a Trastevere egy másik helyén (nem az ír-zöld kapunál), valami kis színházban zajlott hajnali héttől éjfélig a felolvasás. Ha zajlott... mert nekem azóta ez a honlap - ellenőrzési szándékkal  - nem jön be: www.irelandaonline.com . Azt lelkendezték, hogy: „Atelier Meta Teatro” - itt bloomoznak ők. (Félig Színház? - ez rokonszenves). A Félig Színház környékét véletlenül sokkal jobban ismertem, mint a zárt kapus utcáét, mégsem jutottam odáig. Rájöttem: Bloom vagyok, mint annyian, Bloom, a balek, vagy lehetek Daedalus úrfi, a másik balek. Mindenki, sőt,  minden balek, a római műsorújságoktól kezdve a platánfákig és a néptelenségben ázó dublini, római és szombathelyi utcákig.

Elvették tőlem a bloomozás római örömét. Most meg az új fordítást veszik el.