Boldog újévet! mondja éppen Gyuri az öccsének a telefonba, és én is ugyanezt kívánom mindenkinek. Rezzenetlen lánggal ég az illatmécses (téli szertartás), mellettem a kanapén egy kicsit már összefirkált New York album, amit tíz évvel ezelőtt hoztunk Gyurival a nevezett városból - Gábris fiam nézegette délután. Pompás felvételek vannak benne az ikertornyokról, annakidején nem volt pénzünk, hogy felliftezzünk valamelyiknek a tetejére, mézes mandulát vettünk inkább egy utcai árustól a kesernyés, lucskos levélszagú amerikai őszben, és múzeumi belépőt, egy héten át csak kószáltunk össze-vissza, felhőtlen volt, jó volt. Idén szilveszterkor helikopterek, mesterlövészek és biztonsági emberek felügyelték New York utcai mulatozóit.

Mi ki sem mozdultunk szilveszterkor, de láttuk az ablakból a Sportcsarnok előtt fellőtt sziporkázó petárdákat. Már a tűzijáték hangjától is ostrom-hangulatom van, és nem szeretem, ha az utcán rám durrantanak, most mégis jó volt hallani az ünneplést. Pisztrángot ettünk vajbabbal, utána gránátalmát, pezsgőztünk, ezüstszín parókában énekeltem a himnuszt. Eredetileg úgy terveztük, hogy mulatni megyünk, de az egész napos takarítás után mozdulni is alig bírtam - Gábris két napra ott maradt Veszprémben a szüleimnél, mi itthon dolgoztunk és rendezkedtünk. Fájdalmasan hiányzott, a távollétében mégis különlegesen ünnepi hangulatunk támadt, mint a nászutasoknak egy barátságos hotel gyertyafényes hálószobájában. Szilveszter volt, meleg, jó zene. És mi ketten. Így kezdődött az év.

És így is folytatódott, soha szebben. Bár kávézás közben már izgatottan telefonáltam a szüleimnek, hogy elindultak-e már Gábrissal. Egykor meg is jöttek rendben, a fiam boldogan szaladgált le-fel a lakásban, elővette a tíz napja nem látott játékait. Karácsonykor is kapott egy kazal kisautót, este aztán feltettem őket szép sorban a polcra, elmulattam velük egy ideig. A szüleim felhozták a Veszprémben együtt vásárolt készleteket (kisautók ide vagy oda, nincs kocsink, metró mellett lakván minek is lenne: csak olyankor érezzük a hiányát, amikor mindent a hátunkon hordozunk haza a boltból), elpakoltam a lisztet, cukrot, paradicsomkonzervet, olajat. Aztán, ismét hármasban, Gábris őrületes tempóban fedezte fel a jól ismert terepet, együtt mosogattunk (de szépen fröcsköl szerteszét a konyhába a csap alá tartott kanálról a víz!), elővettük az "érdekeseket" a kisasztalból (festékek, ecsetek, ékszerek, üveggolyók, mindenféle gyerek számára izgalmas és veszélyes apróság, egykori birodalmam, most jobbára inkább az ő vadászterülete), lélegzetelállító kreativitással megtalálta a legalkalmasabb tárgyat a lakásban (a dohányzóasztalkát), amelyet félig az íróasztal alá tolva utolsó mentsvárunkhoz és dugihelyünkhöz is maradéktalanul hozzáfér. Ráadásul rajtakapott ma, amint a konyhai pulton állva a szekrény tetejére iparkodtam feltenni a bortartót és a borokat, eztán már hiába magyarázom majd, hogy oda nem lehet, sőt egyenesen tilos felmászni: oda a meggyőző erő...

Kaptam (Mesterházi) Mónitól egy remek köszöntő levélkét, egérrel rajzolt képet mellékelt hozzá, amint Kócos kutyája trombitál. Jót mosolyogtam rajta - egész gyűjteményre való ilyen rajza van már, jobbnál jobbak, egy szamaras annak idején meg is jelent a Holmiban, aki látta, olvasta, biztos emlékszik rá.

Irodalom? A délelőtt nyugalmában megint nagyon jót beszélgettünk Gyurival az írásról, nagyon szeretnénk már hosszan és elmélyülten dolgozni, de lehetetlen: mindig van valami elvégeznivalónk. Ma este például még hátra van egy jó adag versfordítás (nekem) és még annál is több egyéb szöveg (neki), de egy fotelt tegnap este ünnepélyesen kivittünk a konyhába az ablakhoz, hogy - írószobánk nem lévén - eztán majd ott fogunk alkotni... Gábris ugyanis itthon még nem éri fel a kilincset.

Ma egy sort sem olvastam, nem volt mikor, mozgalmas, de cseppet sem látványos nap volt. Gábris mellett a kreatív időm látszólag a semmibe tűnik, de őt nézve azért nyilvánvaló, hogy hova lett: még csak márciusban lesz kétéves, de hosszú mondatokban beszél, mondókákat gyárt, maga kezeli a magnót, magyaráz, szerel, telefonál, és nagy beleéléssel nézi újra és újra a Kicsi Bill című egyszerű és (legalábbis részéről) megunhatatlan rajzfilmet videóról. Kicsi Bill engem Tóth Kriszta Marcijára emlékeztet (a nagy szeme, a kedvessége, a komolysága, kicsit még a hanglejtése is), bár Marci mindjárt hatéves, Kicsi Bill pedig még csak négy. Gábrishoz képest mindketten nagyfiúk... A New York album is azért került elő, mert az egyik epizódban épp egy ilyen könyvet nézeget Kicsi Bill és az apja. Kicsi Billnek (polgári nevén Bill Glover) van egy B feliratú sapkája is, Gábris nemrégen örökölt egy hasonló baseballsatyót valakitől, ez a Kicsi Bill-néző sapka. Lefotóztam benne, fél óráig fényképeztem, remek sorozat lett a mai. Még nem tudom, hogy lehet-e képeket mellékelni ehhez a naplóhoz, ha igen, akkor képes beszámoló lesz ezen a héten. Küldök egy pár napja készült téli fotót, és hozzá búcsúzóul megismétlem: Boldog újévet!
(A képek január 3-ától láthatók majd a napló mellett.)