Izolda bizony rendkívüli lánynak született. Az ír kisbabákat ui. a világ összes csecsemőjétől a bágyadtságuk különböztette meg. Olyan szomorúan jöttek a világra, hogy csak a gondos anyák és nagymamák varázsigéi tarthatták őket életben; az imákra nagy szükség volt, hiszen a kunyhók ajtajában ott leskelődtek a "boldogok" árnyai, és ők is szívhez szóló, csakis az újszülötteknek halható varázsigékkel csalogatták a szomorú, soványka csecsemőket. Mikor a születő Izolda harsány csatakiáltása felharsant ("egy boldog életkiáltás", írta volna Ady Endre), a fehérkezű anyakirálynő az alattvalói előtt magyarázkodni volt kénytelen. Varázsfüvek, titkos varázsfüvek, rebegte a szétzúzott ölű királynő, pedig a kis Izolda erejét nem a hangafűvel és gyíkszívvel egybefőzött tápláló áfonyafőzet, hanem a sok tojás, túró, füstölt tarja, friss gyümölcs biztosította, amit a fehérkezű királynő nagy titokban elfogyasztott. Írországban sok gyík volt, igen sok áfonya, és igen kevés tojás, túró. De nyugodj meg olvasó, eltekintek az osztályharctól.
És a fehérkezű királynőnek más varázsszerei is voltak. A király egy "kasztrált, vak, beteges és korlátlan hatatalmú lény" (ld. a JEHUK királya Borgesnél), ha nem vezette a rituális körtáncot vagy nem társalkodott a tündérekkel, ha nem fogadta a Boldogok láthatatlan küldöttségét, akkor kígyó vagy hangya alakjában kuksolt a palota mélyén. Ami a nemi életet illeti, a fehérkezű királynő (bármily jóságos volt, bármily megnyerő és bármily titokzatos és illemtudó) rá nem számíthatott. Ha a regényemben mindentudó elbeszélőt alkalmazok, akkor elidőzöm majd a viking harcossal való titkos tengerparti találkozókon - mert ne felejtsd el, jó olvasó, Izolda "aranyhajú", az írek feketék -, de nem tudom, lesz-e kedvem így besározni egy ilyen angyali lényt. Mert bármi is történt egy szegény hajótöröttel, egy szegény vikinggel, Izolda és az anyja "angyaliak" voltak mindketten.
A drága mama jósága angyali módon ott lebegett a "boldogoktól" megsarcolt sziget felett. Tudta, hogy az írek elkergetnék, ha nem mormolna óránként kétszer varázsigéket, ha a körtáncukat nem vezetné darutollakkal ékesen, ha nem áldoz hajnalban szedett vadszilvát és vadszilva-molyt a holtak szellemének. De azért gyakorlatias asszony volt, a lánya fejébe véste, vannak igazi, tündöklő, gazdag királyságok, ahova nemcsak hajótöröttek, hanem igazi kóbor lovagok, igazi, tündöklő, gazdag férfiak is kikötnek, királyságok, melyeket számon tart az ENSZ, az EU, a Fehér Ház - azaz a pápai kancellária. Képzeld, szívecském, azt mesélte egy hajótörött misszionárius, hogy az Ír szigetet lakatlannak nyilvánították a pápai kartográfusok, és azt híresztelik, minden expedíció, mielőtt kiköt a partunkon, köddé válik. De Izolda az egészre rá se hederített, bár hallott egy pápai legátusról, aki a "Boldogok szigetére" tévedt. Egy legátusról, aki egy nem létező Írország történetetét jegyezgeti a Holtak Országának pergamentekercseire. És egy másik legátusról, aki egyetlen napig bolyongott a fenyéren, és mire visszatért Rómában észrevette, hogy százötven év telt el. De a trubadúrok, a kóbor lovagok, akik "esengenek" a hölgyek lábainál sokkal jobban megragadták Izoldát, mint a talán sohasem létezett pápai diplomaták. Hiszen Róma oly messze volt, és tudnivaló, hogy az ír papok elfelejtettek latinul, az egyszerű plébánosok - Trisztán hatalmas megbotránkozására - szunusz-kunusz-munusz-micelejbum-bumm-bumm kiáltással fejezték be a szentmisét. Izolda inkább csak attól rettegett, hogy az igazi férfiak és a trubadúrok, akik annyit "esengenek", csak a jó mama vagy a regényírók képzeletében léteznek, vagy köddé válnak, ha egy nő megérinti őket. Vagy talán mégsem? Jó lett volna Trisztánt megérinteni, de ezt tiltotta az ír etikett. Izolda, mióta Trisztánt meglátta, örökké éhes volt, és annyit gyalogolt, hogy a fenyéren a sarkát az északi szél megsebezte.
Izolda nem volt jó tanítvány. Ha a jó mama ráolvasásokra tanította, vagy ha a druidák beavatták legszentebb titkaikba, akkor Izolda álmodozva gondolt a lovagokra, akik távoli országok "fenyérein" csodás kalandokra, magányos királylányokra vadásznak. De bármilyen rossz tanítvány volt, a betegek meggyógyultak, ha rájuk nézett, a beteg, a haldokló állatok a szoknyájához dörgölődztek - mert gyönyörű szép ez a lány, mondta a királynő áhítattal. A hajótörött misszionárius útra is kelt, hogy elújságolja, Írország nemcsak "lakott hely", hanem egyenesen a világ leggyönyörűbb királykisasszonya lakik benne. De hiába volt Izolda gyönyörű, a betegeket a pillantásával gyógyító, ha Trisztán, a szuperhím, az erősvállú, a férfiak módjára izzadó a férfiak módjáró evő-ivó "igazi" lovag rá ügyet sem vetett. Izolda aranyhaja oly hosszú volt, oly erős, hogyha a királylány felmászott volna egy toronyba, és az ablakon át leereszti a haját, akkor egy "igazi" férfi, egy "esengő" trubadúr felkapaszkodhatott volna rajta. De Trisztán, noha verseket írt, trubadúr volt, és "igazi" férfi, ám mégsem akart ebbe a toronyba felkapaszkodni.
Miért akart volna? Izolda Trisztán szemében egy becsvágyó liba volt, egy aranyló ruhákra, prémekre, bálokra, sok-sok üres "esengésre" áhítozó királykisasszony. Minek harcoltam eddig, miért küzdöttem annyit, kérdezte magától Trisztán, mikor a fehérkezű királyi mama levette a válláról a páncélt, és tündérujjakkal kezdte masszírozni a nyakszirtjét. Talán törvénytelen gyerek vagyok, talán nem, gondolta Trisztán, talán sikerülne győznöm a cronwalli ellenzéken, talán én lehetnék Márk király legelső, legbizalmasabb embere, de mit számít. Megejtette a halálközeli lét Írországban, a lassan, talán sohasem múló percek, az éhség és a betegség különös extázisa, a lehetőség, hogy talán beszélhet a Boldogok szigetéről idelátogató szüleivel. És a költészet, kérdezte a királynő, de Trisztán csak legyintett. A Királyi Kongresszus, az Aggok Tanácsa, mesélte Trisztán, négyévente hoznak határozatot arról, hogy melyik a legkövetendőbb versforma: az aszklépiádészi vagy az anapeszkoriális. Ma már ugyan senkit sem égetnek el, magyarázta, de Cronwall csak úgy maradhat fenn, ha gyűlölhet valakit. A népi énekmondók ezért megesküdtek, hogy ők paródiákat szereznek, és csak hagymázas, beteg elmék tarthatják komolynak az ő költészetüket.
De te trubadúr vagy, mondta a királynő, udvari költő, Márk király kedvence, nem egy sült paraszt, aki a Kongresszus jóváhagyása nélkül ír verseket. Talán igen, talán nem, motyogta Trisztán, de nem szeretnék egyszer majd a Mindentudók vagy az Aggok előtt esküdözni, hogy a költeményeim paródiák, és hebegve bizonygatni, hogy a verseimet csak a hagymázas beteg elmék tartják komoly szerzeményeknek. Cronwallben én csak a tenger fodraira írhatok verseket - mint minden költő, aki nem akarja a verseit egyszer visszavonni. A királynő nevetett, és mutatóujjával (óh, a varázsujjak!) tréfásan megfenyegette Trisztánt. De a lovag kicsúszott az öleléséből - az anyai, szűz öleléséből - és a királynő lába elé vetette magát. Tudom, mit akarsz, mondta a királynő, a Boldogok gondolatolvasóvá tettek: inkább lennél költő, a mi halott Írországunkban, mint udvaronc Cronwallben.
Trisztán a királynő térdét átfogva elképzelte a királynő testében végigfutó kék-vörös ereket, az ő szívében vannak az én szavaim, gondolta, az ő lélegzetében, az ő teste ritmusában  az én életem. Nekem nem fontos a jövő, suttogta, már nem is hiszem, hogy alakíthatom, boldog lennék nálatok a halál felé fordulva, veled kettesben a Boldogokra várva. Ahogyan az írek, kiáltotta, én is szeretnék a jövőre emlékezni, én is szeretnék szorongás nélkül élni. De a királynő - anyai szűz öleléssel keblére vonva Trisztánt - elmagyarázta, hogy megérti, hogy Trisztán egy nyugodt zugot keres, ahol befejezheti a verseit, de az önkifejezés vágya se lehet felmentés a civilizácós áldozat alól, amellyel minden tisztességes ember a hazájának és Európának tartozik. Trisztán nem is értette, de a királynő a szűz ölelés közben felfedte, hogy Márk király, mint méltó szövetséges visszahelyezheti Írországot a régi megbecsülésbe: például mindenkinek elhíreszteli, hogy mi tényleg létezünk. És ugyebár, folytatta a királynő, nekem, mint anyának, a kislányomra, erre a pompás, remek kislányra is kell gondolnom. Szegényke annyira szeretne egy udvari bálon táncolni.
Trisztán könnyes arccal bólintott. Még nem öntötték ki a varázsitalt, de a Boldogok egy láthatatlan tűvel megkarcolták Trisztán vállát, ez legyen a jel, suttogta a királynő, hogy még találkozunk. Így hát a tizenhét esztendős Izolda egy szeptemberi nap vidáman figyelhette, ahogy a cronwalliek a fedélzetre viszik tündérkéz készítette tizenhét kelengyeládáját, bizalmas udvarhölgye, a sápadt Branguien (az ő mamája nem evett tápláló ételeket) ütött-kopott ládácskáját, egy kis pókhálós borosflaskát, a vérző halak és beszélő virágok emlékét, a fehérkezű királynő varázsigéit és egy különös napórát, amin a királynő szerint senki sem érti, hogy mi mutatja az időt. Talán csak  Írországban nem működik, mondta Trisztánnak, és hozzátette oly halkan, oly finoman, hogy azt csak egy lírai költő érthette, ha végeztél, Trisztán, visszavárunk.
Izolda szeme végigfutott a fenyéren, ahol a dűnék, hangák, miegymás között annyiszor barangolt Trisztánnal, és a tekintete megpihent a fiú szabályos, nyugodt arcán. A királynő gondolatai nem voltak ilyen illedelmesek, Trisztén nyakszirtjére gondolt, a vállára, amit a tündérek/halottak, a Boldogok már megsebeztek egy láthatatlan tűvel.

Mint a Nap, gondolta Izolda (...) de mit érdekel engem (Bánki Évát) a fenyér és egy fenyéren barangoló királylány.
Induljatok! Süt végre a nap! Összeütök valamit ebédre és mehetek napozni.