hirdetés

Bolyai-tető

2019. január 25. - Imre Eszter

Évek óta hordoztam magamban egy képet: hogy a Bolyain sétálok. Egy ilyen kifeszített pillanat volt ez a kép, vagy inkább olyan, mint egy gif, amin magamat látom, amint a Törvényszékkel szemben, a Téka környékén sétálok, le a főtér irányába. Patetikus volna leírni, hogy ez a kép hozott haza végső soron, pedig így van. – Imre Eszter naplóját olvashatják Marosvásárhelyről.

hirdetés

Nyílt egy arab kávézó, vagy valami ahhoz hasonló a Téka és Kistemplom közti szakaszon, a Tékához közelebb. Télen-nyáron nyitva van az ajtaja, és csak úgy hömpölyög az utcán a vízipipa illata. Mindig megállok, mert muszáj beleszagolnom. Ha egyedül vagyok, akkor olykor elidőzöm, és csak akkor megyek tovább, ha már jóllaktam. De akkor is meg szoktam állni, ha nem egyedül vagyok. Érdekes, hogy ilyenkor ki mit mond. Persze van akivel már annyiszor voltam ott, hogy fel sem tűnik neki amikor megállunk. De volt pár egészen különös reakció. Az egyik még a nyáron történt. Egy ismerőssel jöttünk hazafele, és akkor még számomra is elég friss volt ez az új illat a Bolyain. Megálltam, teleszívtam magam az olcsó arab dohány illatával, és valami olyasmit mondtam, hogy képtelen vagyok egy ilyen illatnak ellenállni. Erre az ismerősöm csak annyit válaszolt, hogy vigyázzak, mert pont ez lesz a vesztem. Aztán akadt aki zavarba jött, de ami a legjobban meglepett: volt akinek fel sem tűnt az illat. Pedig nem lehet nem megérezni.

Amikor hazaköltöztem, valaki megkérdezte, hogy mit várok a legjobban, mi az, ami a legjobban lázba hoz az új vásárhelyi életem kapcsán. És erre nem tudtam mit válaszolni. De nem azért, mert ne lett volna bennem egy nagyon konkrét kép – szó szerint, hanem mert tudtam, hogy miután magam mögött hagytam a majdnem egy évtized alatt felépített életet Pesten, meglehetősen nevetségesnek, sőt abszurdnak hatott volna a válaszom. Úgyhogy akkor nem mondtam el, helyette inkább mindenféle racionális válaszokat gyártottam, amiket akkor ad elő az ember, amikor megkérdik tőle, hogy miért hagyta ott az egész életterét, a munkáját, a lakását, az embereket, mindent. De az igazság az, hogy én azóta is úgy érzem, hogy az volt az igaz, amit akkor elhallgattam. Évek óta hordoztam magamban egy képet: hogy a Bolyain sétálok. Egy ilyen kifeszített pillanat volt ez a kép, vagy inkább olyan, mint egy gif, amin magamat látom, amint a Törvényszékkel szemben, a Téka környékén sétálok, le a főtér irányába. Patetikus volna leírni, hogy ez a kép hozott haza végső soron, pedig így van. És azért csak ez, és nem az összes többi, mert azok gondosan karanténba lettek zárva. Évekig nem mertem elképzelni, hogy lesétálok a Bolyain, hogy lemegyek a Tutun mellett és benézek, hogy ki van bent. A Tékánál született meg a gondolati blokk, odáig tudtam elvinni magam képzeletben, onnan le már nem. Aztán tavaly áprilisban egyik nap elmentem dolgozni, utána még elintéztem mindenfélét a belvárosban, jógáztam egyet a Deákon, és este kilenc után valamikor hazaértem a Margitligetbe. Aznap hozták az új kanapémat, amit már legalább másfél éve terveztem megrendelni, de mindig közbejött valami. Ledőltem, és arra gondoltam, hogy egy gonddal kevesebb, megvan az új kanapé. Aztán valami elborult, de úgy, ahogy még soha azelőtt. Akkor már négy hónapja éreztem, hogy valami közeledik, valami nagy változás, de fogalmam sem volt, hogy mi. Emlékszem, hogy minden reggel úgy szálltam fel a Hévre, hogy azt éreztem, bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami, de nem tudtam, hogy mi az. Mivel alapvetően drámakirálynő-mérlegkisasszony vagyok, sokszor elképzeltem, hogy kisiklik a Hév, vagy bennégek a metróban. Persze a valóság ennél mindig sokkal prózaibb és egyben patetikusabb is. Szóval amikor a kanapé-ügyet elkönyveltem letudottnak, akkor elsötétedett minden. Hajnali öt körül pedig hallottam, amint egy hang artikulálódik a torkomban, és azt mondja, hogy „haza akarok költözni". És egy kép társult hozzá: verőfényes nyári napon sétálok le a Téka mellett, a főtér irányába. Egy kép, ami a kint töltött kilenc évem alatt végig velem volt, mint azok a régi, pénztárcákban hordott fényképek. Az ember legtöbbször észre sem vette őket, de néha amikor fizetett a pénztárnál, feltűnt neki, hogy ott van. Pont így volt velem ez a Bolyais kép, bárhová is mentem. Májusban már itthon voltam.

Miután hazaköltöztem, sokáig nem mertem felmenni a Bolyain. Aztán egyszer csak felsétáltam a Téka udvarára. És azt éreztem, hogy ez itt a szabadság, minden más csak ballaszt. Egyszeriben minden feleslegessé vált, mindentől meg akartam szabadulni.

Pár hét múlva, amikor legközelebb arra jártam, megéreztem az olcsó arab dohány illatát. A világon minden metafora. Akkor léptem lelki szövetségre Murakamival, amikor ezt olvastam a Kafka a tengerpartonban. Nos, a világon mindenhol minden, de Vásárhelyen különösen. Mindig minden metafora. A Kálvárián laknak a boszorkányok, a Bolyai-tetőn pedig, ahol nem úgy közlekedem, mint akit véletlenszerűen leejtettek a világ egyik esetleges pontjára, hanem szinte már azt érzem, hogy organikusan beleszövődöm az utcába, a szabadság lakik.

Imre Eszter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.