A napomon, amely itt az utolsó, mást se teszek, mint borostyánt irtok. Innen kezdődően az lenne az illő, ha sorolnám, mondatokon, bekezdéseken, oldalakon, fejezeteken s talán könyveken át, hogy mi minden mást is végeztem, a rózsabokrokkal (az embermagas Swann-nal, a dél-francia Gipsyvel, a Márk Gergely nemesítette, piacra még nem dobott két, Erdélyre utaló nevet viselő bokrocskával, a kapu mellékén terebélyesedő olajrózsával, a monográfusomtól kapott kádban üldögélő ametisztszínű patio-rózsával, a fűzfát utánzó itáliai fával), a két ciprussal és a két laza lombúvá terjedt tujával, a tóparti, aprónak maradni igyekvő lilaakáccal, csutkás komlótövekkel, a lombjával elfagyott télálló kerti pálmával, a hunyorral, és megemlíteném, hogy az, amit leborostyánozok, magába foglal egy házfalnyi (Andalúziából, pontosan Sevillából, a fellegvárból, egyik szórakozott, bámulni valókba belefeledkezett tanítványomra – éppenséggel Vári Györgyre – várakozás közben szakított, gallyacskaként hazahozott, legyökereztetett s életben tartott) himalájai borostyánt, egy, a szomszédos, műemlék jellegű épület szárazon rakott köveit bemászó erdei borostyánt, az alsó kertemet tűzfal magasságig bekerítő falak egyikén a peremig feljutó aranyszív borostyánt, a fehér levélmintázatú kaukázusi borostyánt, s akkor nem is említem a magyarul meg nem szólíthatóakat, mint a tompán karéjos világoszöld levelű, Írországból érkező Hedera var. Hibernicát, a kerekded levelű Hedera ’Reimscheid’-ot, a gazdagon elágazó, télen lilára színeződő levelű Hedera ’Balkon’-t és még vagy húsz másik, levelével díszítő változatot. Az első tavaszi napomon ráébredek, hogy zölddé homályosult akvárium mélyén élek ismét, és ez így nem jó. Mintha ezen a télen kúsztak volna fel a borostyánok, s emelik fel, állítják körém zöld falaikat.

A borostyánt ugyan árnyéki gyeppótló növénynek tekintik, a kertemben azonban nem a talajt futják be, hanem a falakat és némelyik, a kertet kívül körülálló, koronáját magasba emelő fa törzsét. Így van ez jól, lévén valamennyi vad borostyán, függetlenül attól, hogy a trópuson, a szubtrópuson vagy a mérsékelt éghajlati erdőn él, lián. Mondják, húsz méter magasra kapaszkodik fel némelyik örökzöld kúszónövény, s egy helyszínen, a veszprémi Benedek-hegy nyugati oldalán a minálunk otthonos faj egyik egyede, valóban ellenőrizhető, képes erre az attrakcióra.

A borostyánirtás a mai kerti munkám eszenciája, s nem fér bele sem a tiszafa alsó két ágkörének eltávolítása (több fény szűrődik így majd a hálószobába), sem a mogyoróbokor megigazgatása (ne tapadjanak az ágak fel a házra, a nyári szélviharokban a durva vakolathoz csapódó levelek könnyen szétroncsolódnak), sem a málnatövek száraz gallyainak kiszedése, ahogy a duzzadó rügyű fás bazsarózsa (Babits-fehérnek látom, hiszen a legjobb Babits-kutatótól kapom, tizenöt éve) száradó ágvégeinek letördelése sem. Araszolok a függőleges falakhoz ide-oda támasztott létrán, s ahol hüvelyknél mélyebb lombréteget találok, kiritkítom: egyre-másra fészkekre bukkanok, énekesekére, sosem gondoltam, hogy dalos madárkolóniával élek együtt. Levágom a fényleveleket, a tavalyi fészekvirágzatok maradványait, fekete borsként pereg alá az elszáradt termés. Tétován elindul valamerre az egyik hajtás, aztán éles kanyart vesz, s másfelé fut, majd pedig a ház élén átfordul, oldalt vált, és a nyugati árnyékból áthelyezi magát az északiba. Bámulom a magasból az udvaromat: amit tudtam, most még inkább tudom: mélyudvar ez, bekerítő, alján kutyával elegy füves kerttel. Liánperspektívából egyedül a diófának van szabályos formája, a kutyám pedig, bármennyire is vakog utánam, kicsi és elhanyagolható.

Közben van néhány telefon, reggelizek, ebédelek, háromszor kávét iszok, s az egyik mellé Leonard Cohent olvasok. Lapozom a fényt. A Szépséges lúzereket. Amikor Hydra szigetén járok (hatodmagammal, s velünk még Mátis Lívia), Görögországban, még nem tudom, hogy ott íródik, drogosan, ez a mű, s biztosan más benyomásaim maradnak, mint amelyekre emlékszem. Idegesít az az egyszerre harsány, matrózcsíkos, oregánószagú és decens művészkolónia, amely a turistaipart szolgálja. Beszélgetek a szomszéddal az amerikai kórházi kezelés esélyeiről, a macskák hangjáról és az almafametszés rejtelmeiről. A szomszéd felesége tartja a kétágú kislétrát, amíg azon felkapaszkodok és átlépek a utcai kertfal cserépsorral borított tetejére, majd, hogy bevégzem feladatomat, segít is, vissza. A kertfalról egyszerűbb belenyúlni az almafa koronájába. Leejtem a metszőollót, bele a kerti ribizli megtisztított bokrába. Öt nagykosár nyesedéket cipelek föl a hegyoldalon, s terítek szét az erdő avarján: utóbb és lentről, a várfalig felnézve veszem észre: tevékenységem eredményeként a hófoltos hegyoldalon a kertem környéke kizöldül.

Rózsagallyal, almafaágakkal, málnahajtásokkal, tuja- és cipruságacskákkal, komlónyesedékkel vegyes borostyánmező terül a magasban el. De a rózsagallyakból, almafahajtásokból, öreg málnavesszőkből, a tuja-, a tiszafa- és a cipruslomb darabjaiból, a komló- és bazsarózsanyesedékből semmi sem látszik.

Géczi János