Nagyon durva, mert felébredtem és nem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Csak egy pillanat volt, ami kicsit megijesztett. A hardver előbb kapcsolt be a mai napba, a szoftver lemaradt pár másodperccel. Pár villanás, Syntax Error… hopp, megvan.

A tudatomat kb. a Batyin értem utol. Aztán metró, én csak egyet mentem. Óriáspuszi, "vigyázzmagadra", dumálunk.

A másnaposság teljesen máshogy hat már rám, mint pár évvel ezelőtt. Whiskyt ittam, aztán nekiálltam roséfröccsözni tegnap este. Voltak öltönyösök, meg voltak lazább arcok is, jól éreztem magam. Éjfél felé valaki kezdett borotvahabbal fújkálni, aztán voltak szülinaposok akiknek a tortája lett beáldozva. Borotvahabos tortacsata. Megkaptam a szokásos, "úú láttalak a moszkvatérbe, és az a legjobb rész mikor…"-t, meg gratuláltak a filmekhez, amit most forgattunk nekik. Valaki azt mondta, hogy 110 embernek mutatták meg első körben, és 110 embernek tetszett. Mondtam, király. Nagyon örülök neki, mit kell ilyenkor mondani? Én csak azt csináltam ami jött, nem gondolkoztam. Nem szoktam. A gondolatok megölik a belsőmet. És ez mindenre igaz. Munkára, alkotásra, szerelemre. Az utóbbinál ott eléggé necces, mert ezt nem tudom meddig lehet gondolkodás nélkül bírni. Benéz a Húgom, Anyu? Mondom, lement a csarnokba. Jó, és kimegy. Szegénynek felduzzadva a fél feje, megint a fogával volt valami. Pedig mossa, rendesen. Ilyen típus. Valószínű apánktól örökölte, neki is szar fogai voltak. Mondjuk faternak tizennégy évesen, kirúgták a teljes alsó és felső fogsorát. Fociztak, kapus volt. Védett. Azt nem tudom nyertek-e, de a fogait otthagyta. Kemény.

Ma sem fogok unatkozni, de ma már legalább belemosolyoghatok a napba, nyugodtan és tiszta szívvel. Tegnap még voltak kétségeim, de nem magammal szemben. Az baj, ha magammal szemben nincsenek kétségeim? Vagy legalább is sosem veszem őket komolyan, akikre azt hiszem, hogy a kétségeim? Pfff.

Miket beszélek?! Már kétszázan visszajelentkeztek a Mokkateres bulira fészen. Faszbukon, gyengébbek kedvéért. Ha sikerül ezt a pár hónapot letudnom, gyorsba, akkor megindulok. Kinéztem egy komoly kis utat. Kicsit drága, leszarom. Gyűjtök addig!

Annyira komoly lenne. Augusztusban egy Spitzbergák, onnan át Norvégia, aztán Izland. Csoda lenne. Nagyon vágyom rá, mert vonz az északi félteke. Mindenki jön ezekkel a tunéziaolaszspanyol utazásokkal, de én nem szeretem a durva melegeket. Bár olasz családfánk van, sosem bírtam. Egy hideg, viharos hajóút. Az kéne nekem. Aztán kiszállnék, befognék két óriásjegesmedvét, mint a Hókirálynő. Velük barangolnám be a sötét fenyőerdőket titkok után kutatva. Megkeresném az északi boszorkányt, bűbájt vennék tőle meg egérréváltoztató varázspálcát. Hahaha. És ezentúl ha valaki csúnyán viselkedne, azt azonnal kisegérré varázsolnám, aztán odaadnám Húgom két macskájának. Szigorúan csak játszásiból. Aztán óriás iglu építés, eszkimóasszonyka, eszkimópuszik. Ja, meg sarkifénynél óriástábortűzmáglya! Szóval, expedíciós jellegű hajóút a Spitzbergákra.

Kár, hogy júniusban indulnak. Nem baj, álmodozni lehet, és kell is. Állandóan csak álmodozom. Gyerekkorom óta.

Mindig bemoziztam magamat valami szituba, aztán egyszercsak azt kellett észrevennem, hogy igazából történik. Nem álom. Létezik-e ez a szuggerálás dolog? Szerintem létezik.

Semmit nem csináltam olyan komolyan, még sosem, mint ezt a szuggerálás ügyet. Működni látszik. Maradhat.