hirdetés

Bostoni napló

2010. november 8. - Bán Zsófia

Mit mondjak, balzsam a szívre az olyan város, amelyik hagy némi (köz)teret a játékosságnak, annak a bizonyos ottliki „léhaságnak”. Ez persze nem csak városokra, hanem kultúrákra is vonatkozik. - Bán Zsófia bostoni netnaplója.
hirdetés

Mit mondjak, balzsam a  szívre az olyan város, amelyik hagy némi (köz)teret a játékosságnak, annak a bizonyos ottliki „léhaságnak”. Ez persze nem csak városokra, hanem kultúrákra is vonatkozik. Ahogy a humor, a játékosság,  egy-két angyalszerű, kósza kivételtől eltekintve, többnyire hiányzik az irodalmi kánonunkból, úgy hiányzik a köztereinkről is, ami, ha úgy vesszük, a kanonizált beszédmód térbeli megjelenése. Ez a hiány akkor válik különösen fájóvá, amikor máshol viszont végre belebotlunk. Bostonban, hazafele, általában a Porter Square-nél szállok ki a metróból, és amikor először megláttam a megálló utcai kalickája előtt tornyosuló etwas-t, percekig csak néztem és vigyorogtam.

Szaknyelven nyilván mobil szobornak mondanák, de valahogy a szobor nem stimmel, mellélövés, inkább csak egy tárgy, egy szerkezet, ami, sem ideológiailag sem esztétikailag, nem akar semmit, csak van; lapátjait a szél hajtja, s ha nincs szél, nem csinál semmit. Imádom. És még inkább imádom azt a szellemet, amelyik egy ilyet, közpénzen, odatesz az utcára. A zembereknek. Ma jó szél volt, kavartak rendesen a lapátok. Cool, cool.

Ugyanakkor, kevés amerikai városnak vannak történelmi emlékezettel annyira telített, komoly közterei, mint éppen Bostonnak. Vagy azért, mert talpunkkal többnyire éppen valami Nevezetes Történelmi Esemény helyét tapodjuk (angolok elagyabugyálása, Tea Party, és egyéb léhaságok – utóbbinak most pikáns aktualitása is van), vagy azért, mert helyet, teret adnak másutt történt eseményeknek is, amelyeket azonban, ki tudja miért, a magukénak vallanak. Ilyen például, a berlini mellett, a legjobb holokauszt-emlékmű, amit ismerek, Boston belvárosának közepén, csak pár lépésnyire a forgalmas Haymarket-től és a városházától.



Ezek az agyafúrt bostoniak olyan helyre tették, hogy gyakorlatilag nem lehet elkerülni, kikerülni, bele lett ültetve, szó szerint, és átvitt értelemben, a város szívébe. Olyan, mintha Pesten az Oktogonon állna (és nem a topográfiai szimbolikáját tekintve minimum szerencsétlen Páva utcában). Amellett, hogy szinte lehetetlen elkerülni, a bostoni olyan, hogy bele kell menni, át kell menni rajta, ha meg akarjuk érteni, hogy micsoda.

A hatmilliót szimbolizáló hat torony üvegfalaiba vésett feliratok és számok igazítanak el arról, hogy hol is vagyunk. Itt élő, tapintható, és látható a történelmi emlékezet. Ami a szívükön, az a városukon.

Az interaktivitásról egy másik emlékmű ugrik be, amelyik a Cambridge Commons nevű közparkban áll, pár lépésnyire a Harvardtól, és amelyet az írországi nagy éhínség emlékére állítottak.


Egy vasárnap reggel, amikor a parkban még alig volt valaki, láttam, hogy egy nagy paplan alatt, egy hajléktalan alszik az emlékmű talapzatán, a két alak között. Azt hiszem, ennél autentikusabban és személyesebben nem nagyon lehet emlékművet használni. Kicsit bosszankodtam, hogy épp nincs nálam fényképezőgép, de aztán rájöttem, hogy ha lett volna, akkor sem veszem le. Elvégre az ember nem kattintgat mások hálószobájában. Még akkor se, ha az történetesen egy közparkban van.

Az emlegetett Harvard területe is bővelkedik különböző rendű  és rangú emlékművekben. Vannak szerény magánemlékművek, mint pl. a híres, afro-amerikai Harvard prof által, a szülei emlékére ültetett fa.



Vannak kevésbé szerény, de szintén magánemlékművek, mint pl. a Titanicon elsüllyedt ifjú (és nyilván igen jómódú) Harry Widener emlékére épült könyvtár,

a Widener Library, amely a Harvard - s valószínűleg a világ egyik - legnagyobb, több emeletnyi mélység fölött trónoló, neoklasszikus épülete. Szabad polcrendszereinek labirintusában bolyongva, már többször éreztem úgy, hogy lehet, hogy nem is annyira fontos azt a rohadt könyvet megtalálni, csak most az egyszer hagyjanak innen élve kikerülni. Végül, ne hagyjuk említés nélkül a Harvard egyik fő turisztikai attrakcióját, az egyetem kertjében álló, helyesebben ülő, John Harvard  szobrot, amellyel az egyetemre látogató, minden egyes turistacsoport minden egyes tagja rituálisan lefényképezteti magát.

A hétvégeken lelkes hallgatók regélnek a látogatóknak az egyetem történetéről, és persze, elmaradhatatlanul, a szoborról.

A múltkor épp akkor értem melléjük, amikor az idegenvezető kíméletlenül elárulta nekik, hogy a szobor egyáltalán nem a tizenehetedik századi John Harvardot ábrázolja, hanem a tizenkilencedik századi szobrász egyik haverját, sőt, hogy nem is John Harvard alapította az egyetemet, mert az jöttekor már három éve fennállt. Ennek ellenére, folytatta a guide, a hallgatók úgy tartják, hogy a szobor szerencsét hoz, és vizsgák előtt vallásosan meg szokták dörgölni, úgyhogy ha valaki úgy gondolja, most megdörgölheti. Már csak elmenőben, periferiálisan láttam, ahogy többen dörgölik.

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
vak vuk vak vuk 2010-11-14 09:38

Azért az USA viszonya a Holocausthoz sem olyan egyértelmű ("ki tudja miért"), bemásolom ide a linket a New York Times mai cikkéhez: "Nazis were given Safe Haven in US" 1945 után... http://www.nytimes.com/2010/11/14/us/14nazis.html?pagewanted=1&_r=1&hp

Júlia47 Júlia47 2010-11-09 14:20

A szerző a szívemből beszél. Lét évig éltem Bostonban, illetve Boston mellett, és máig hiányoznak a tipikusan bostoni parkok és illatok. Jó volt olvasni róla.