hirdetés

Bostoni napló 2.

2010. november 9. - Bán Zsófia

Szóval akkor, hol az ikon (és a boldogság) mostanában? - Bán Zsófia netnaplója Bostonból.
hirdetés

Bizonyos tárgyak gyakran köthetők bizonyos, meghatározott korszakokhoz, s e tárgyak közül egy-egy hirtelen kiemelkedik, mint Vénusz a habokból (lásd Botticelli szintén ikonikussá vált, reneszánsz képét – sőt, reneszánszképét), és valami titokzatos, alkímiai procedúra folytán, ikonikussá válik (lásd még: a miért pont ez? mindig motoszkáló kérdését). A múlt század elején, és később is, úgy tűnik, sokan egyetértettek abban, hogy a modernizmus ikonikus tárgya a lokomotív volt. Számtalanszor ábrázolták festményeken, fotókon és filmen (sőt, a filmtörténet kezdete maga is összekötődik azzal a bizonyos vonattal, amelyik a nézőtéren rémülten szétspriccelő, avatatlan nézők felé robogott). Híres önéletrajzában, Henry Adams viszont a dinamót hasonlította a Szűzhöz kultúraformáló erő tekintetében. A romantika talán romok logóját hordja a zászlóján, a klasszicizmus antik szobrokat, épületeket, és így tovább. De már egy ideje arra próbálok rájönni, hogy mi a helyzet a posztmodernnel? Mi a posztmodern kor ikonikus tárgya? A computer? De egy computer, mint tárgy, nyilvánvalóan nem tud erőteljes ikonként működni. De akkor mi? Vagy lehet, hogy a diffúz, plurális központú posztmodernitásnak éppen az az egyik jellemzője, hogy nincs központi, egységes ikonja? Hogy noha kultúráját, történelmét tekintve tele van erős, ikonikus képekkel, magát a kort nem jellemzi átfogóan egyik sem?

      Ez jutott megint eszembe, amikor a Harvard Bookstore egyik könyvekkel, polcokkal és dobozokkal zsúfolt, eldugott, hátsó sarkában megláttam azt a gépet, amelyik a világon még csak kevés helyen látható működésben, és amelyik erős jelöltként indulhatna az ikonlistán.



Hirtelen beugrott, hogy erről a könyveszpresszógépről először Békés Pali lelkes beszámolóját hallottam, nem sokkal a jeruzsálemi könyvvásárra tett látogatása után. Remélem, ahol most van, ott is akad egy ilyen gép. Szegény Paige M. Gutenborg (aki az amcsik játékos, antropomorfizáló- nevesítő kedve nyomán kapta sokatmondó nevét) annyira be van zsúfolva abba a sarokba, hogy alig bírtam rendesen lefotózni, nem volt hova hátrálni.


Ebből is látszik, hogy még nincs rendes, kialakult helye; olyan, mint egy hosszabb tartózkodásra bejelentkezett, váratlan szállóvendég, akinek azt mondják, hogy figyelj, nincs külön vendégszobánk, egyelőre kapsz egy díványt, aztán majd meglátjuk. A könyvesbolti eladók elmondása szerint, egyelőre kéziratok könyvesítésére használják, meg azoknak a könyveknek a kinyomtatására, amelyeknek lejárt a szerzői joga, már nincsenek nyomtatásban, és a kiadójuk erre külön engedélyt ad. De később nyilván jobban is tárul majd a kapu. Kis kosárban gyűjtik a reszlit, azaz a könyvek formára vágásakor leeső, füzetszerű darabokat, amikből ingyen lehet vinni.

Négyéves Hanna lányom lelkesen gyártja belőlük a saját, rajzos könyveit, így vesz részt ő is a zajló technikai forradalomban. De attól tartok, a derék Paige sem fogja beváltani a hozzáfűzött, ikonikus reményeket, hiszen – azon kívül, hogy diszkrét, semleges külsejét tekintve sem éppen alkalmas rá – a papírkönygyártásból (és a Gutenbergiádából) talán éppen hogy kifele megyünk; a metrón olvasó utasok között egyre inkább valamelyik elegáns e-book olvasó van. Szóval akkor, hol az ikon (és a boldogság) mostanában?

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.